Akit érdekelnek további blogbejegyzéseim Loláról, az kattintson, és olvassa a Nagylánykönyvet!

Az ötlet nem új. Hónapok óta érik, pirul, puhul bennem. A gondolat, hogy abba kellene hagyni, jó fél éve fogalmazódott meg. A szikrát persze a lányom adta. A dédnagymama nyolcvanadik születésnapján az akkor négy és fél éves Lola önkéntes száműzetésbe vonult. Míg Sophie, a három és fél éves unokatesó bohóckodott és szórakoztatott, addig az enyém bujkált és szerénykedett. Az apja lánya – intézték el egyszerűen a család kevésbé lelkizős tagjai a jelenséget. De bennem az a délután elindított valamit... 

Sejtettem én, hogy a Lolával az élet több lesz, mint egyszerű babanapló. Ez már az elején bebizonyosodott. Ismeretlen bloggerként megbocsátják, ha valaki a gyerekeiről ír. Sőt kitapétázza az internetet a ded fotóival. Ez a viselkedés még a magazinból ismerős újságírónőként is rendben van. De hogy jön ahhoz egy személytelen, rideg műfajból ismert nő, hogy a nyilvánosság elé tárja életének harmadik dimenzióját? Hogy jön ahhoz, hogy intimitásokról írjon úgy, hogy közben a gyereket nem mutogatja? Hogy jön ahhoz, hogy hibázik? Mert bizony nem tökéletes. Az életünk, a döntéseink, az anyaságom... semmi nem tökéletes. Viszont igaz. Amikor elkezdődött a Lolával élt élet, megfogadtam, hogy azt sem bánom, ha bokszzsák lesz belőlem: vállalom a hibákat, a májfoltokat, az anyajegyeket, a kisebb és nagyobb sebeket is. Nem hallgatom el azt, ami nem sikerül, beszélek arról is, ami fáj és amiről eddig – valamiért – nem beszéltünk. Testképgondok. Szülői kiszolgáltatottság. Apa-anya nyavalyák. Gyerekhisztik. Munkás mama. Bölcsődei beszoktatás. Gyerek és halál. A hagyományos nemi szerepek megkérdőjelezése. Kultúrák összecsapása. Hát persze hogy nem csak Loláról szólt a cikksorozat. Hanem egy világról, és benne egy családról, a mi családunkról.

Lola az önök szeme előtt fejlődött nagylánnyá. Követték, ahogy szerelmespárból anya és apa (mama és daddy) leszünk. Ahogy a lányunk tudatára ébred, ahogy megmozdul, ahogy megküzd helyéért a családi hierarchiában. És annak is, ahogy mi ketten megpróbálunk felnőni hozzá. Kinyitottam a kapukat és beengedtem önöket. Cserébe csodálatos ajándékot kaptam. Példa nélküli kapocs alakult ki köztünk – köztem és önök között. Beszélgettünk és vitáztunk. Együtt örültek, szomorkodtak velem, drukkoltak nekem, és közben kíméletlenül pellengérre állították a hibáimat. Azt a szót, hogy köszönöm, nem érzem elég erősnek ahhoz, hogy kifejezzem: mennyire hálás vagyok, hogy ehhez a közösséghez tartozhattam. 

Lola és a családja életében most új fejezet kezdődik. Egy csöndesebb, befelé fordulóbb szakasz. Egy olyan időszak, ami alkalmasabb arra, hogy a nagylány személyiségének finomhangolását végigkísérje. Sokan most fölteszik a kérdést: vajon mi változott, hogy lehet, hogy eddig gond nélkül megírt mindent a gyerekről? Hát... először is nem mindent írtam meg. És nem is gond nélkül. Azt önök is sejthették, hogy nagyon sok történetet, a legtitkosabb epizódokat megtartottam magunknak. A mi „láthatatlan Lolánk” élete első éveiben csupa olyat élt át a nyilvánosság előtt, ami megtörténik minden gyerekkel (talán a két kultúra együttéléséből adódó történeteket leszámítva). Nincs ennél egyetemesebb élmény. A gyerek megszületett. Nem hagyott minket aludni. Megtanult szopizni. Növögetett. Megszólalt. Beilleszkedett a családba. A család hozzá alakult. Közösségbe került. Megríkatott és megnevettetett.  Utazott, tanult, reagált. Persze mindvégig úgy írtam, hogy minden egyes mondatot háromszor átgondoltam. Vajon nem adok-e ki túl sokat? És közben: vajon hiteles lehet-e a történet, ha egy részét megőrzöm magunknak?

Aztán Lola elkezdett változni. Máshogy változni, mint addig. A dédi szülinapja csak a kezdet volt. A gyereknek titkai lettek, szégyenlőssé vált. A személyiségének olyan szeleteit is megmutatta, amelyekről eddig nem tudtunk. Nem szeret szerepelni. A figyelemtől zavarba jön. Saját, jól ismert közegén kívül gátlásos. Még a Diótörőben sem volt hajlandó föllépni, pedig mennyire várta! Én pedig azon kaptam magam, hogy már nem háromszor, hanem tizenháromszor gondolom át a mondatokat. Ebből az következik, hogy nem olyan jó, nem lehet olyan jó a végeredmény. Az pedig csak rontott a helyzeten, hogy a lap átalakulása után adott tematikával és sokkal rövidebben kellett írnom. A döntésem, hogy a Lolával az élet kereken öt év után elbúcsúzzon, megszületett. 

Azért azok, akik már elővették a pezsgősüveget, várjanak egy percet... mert írni most már mindig fogok, még ha más is lesz az inspiráció. No és ahogy kiteszem a cikk végén a pontot, belefogok a Lolával az élet című könyv folytatásába, amit olyan sokan kértek már. Szóval, tavasszal jön a Nagylánykönyv, a lolás időszak harmadik, negyedik és ötödik évének összefoglalójával. Vagyis a könyvesboltokban találkozunk! Önök pedig addig is... hiányozni fognak.

De nem ez volt anyámék egyetlen átlátszó trükkje arra, hogyan lehet a gyerekek jelenlétében beszélni olyan dolgokról, amelyek nem rájuk tartoznak. Az öcsém hároméves volt, amikor elkezdték a „körülírásos” technikát alkalmazni. Ez nagyjából abból állt, hogy a kérdéses dolgot nem nevezték nevén, hanem három-négy jól irányzott szóval körülírták, és ezt az állandósult szókapcsolatot illesztették be a mondatba az eredeti kifejezés helyére. Ha például azt akarták megvitatni a kocsiban hazafelé, hogy megálljunk-e a család kedvenc cukrászdájában fagyizni – anélkül, hogy a gyerekek a hátsó ülésen azonnal és kérés nélkül hangot adjanak követelésüknek, esélyt sem adva a dolog megbeszélésére –, azt mondták: „Van időnk megállni, hogy nyalható hideg árut vegyünk?” A csokoládé „barna táblás édesség”, a vidámpark „szórakoztató kikapcsolódásra alkalmas terület”, az állatkert pedig „nemcsak négylábúak ember alkotta lakóhelye” volt.

A trükk sokáig működött, nekünk ugyanis egyáltalán nem tűntek föl a látszólag halálosan unalmas szószerkezetek. A szitán végül én láttam át először, és hamarosan tájékoztattam az öcsémet is arról, hogy itt kérem szépen arcátlan becsapás esete forog fönn. A fagylaltot azóta is „nyalható hideg”-nek, a csokit meg „barna táblás”-nak hívjuk egymás közt. Sőt nemrég még az az elvetemült ötlet is megfogalmazódott bennünk, hogy nyitunk egy fagyizót „Nyalható hideg áruk” néven. Ezt aztán elvetettük, és nem csak azért, mert a név borzasztóan hangzott...

Ezt az egészet azért meséltem el, mert Lola az elmúlt időszakban hihetetlenül kotnyeles lett. Ha Alexszal beszélgetünk, nincs olyan történet, amit be tudnánk fejezni anélkül, hogy a gyerek – aki addig mondjuk elmélyülten rajzolgatott, és látszólag egyáltalán nem figyelt ránk – rá ne kérdezne valamelyik részletre, helyszínre vagy szereplőre. Esti mese idején a legkeményebb a helyzet, amikor minden egyes szóra, amit elsőre nem ért meg, rákérdez. Ráadásul elkezdett vonzódni az enciklopédiákhoz és természettudományos albumokhoz. Na, egy ilyen lexikonban egy bejegyzés elolvasása akár húsz percig is tarthat, mivel Lola az apró betűs részt is meg akarja érteni az utolsó betűig. Nem panaszkodom. Kifejezetten örülök a gyerek spontán tudományos érdeklődésének, és szétfeszít a büszkeség, amikor az óvodában hallom, ahogy magyarázza a többieknek, hogy miért emelkedik a magasba a hőlégballon.

Az információéhség ugyanakkor, ahogy az gyakran lenni szokott, fárasztó kotnyelességgel párosul. A lányunk úgy érzi, mindenhez köze van, mindent tudni akar, és ha lehet, azonnal. Márpedig a szülőknek néha igenis van olyan megbeszélnivalója, ami nem várhat, amíg a gyerek aludni megy, viszont nem is tartozik rá. Ezért aztán mi is megpróbálkoztunk a körülírásos módszerrel (mivel Lola magyarul és angolul is kiválóan beszél, Alex viszont nem beszél németül, a nicht-vor-dem-kind-eljárás kiesett), sajnos vajmi kevés sikerrel. Egyrészt az angol nyelv kevésbé alkalmas rá, másrészt pedig Lolának feltűnt, hogy valahányszor a módszer kivitelezésével ügyetlenkedünk, az apja vagy én menthetetlenül elröhögjük magunkat. Olyankor pedig következik az obligát kérdés: „min nevettek?” De addigra általában már mindhárman hahotázunk...

Szóval Lolát mostanában elég nehéz leszerelni. Kielégíthetetlen a kíváncsisága. A nagyanyjától dinoszauruszlexikont kért születésnapjára, velem pedig újabban a Harry Potter első kötetét mesélteti folytatásokban esténként. Napközben pedig kérdez, szinte megállás nélkül. Mi ketten Alexszal nagyjából-egészében föl is adtuk a harcot. Ha úgy tetszik, behódoltunk a tudásvágyának, és igyekszünk legjobb képességünk szerint válaszolni neki. Olykor előfordul persze, hogy egyszerűen azt mondjuk: ez nem rád tartozik, amit ő hűvös megbántottsággal vesz tudomásul, és visszatér az éppen aktuális játékához. De a sértettség csak addig tart, amíg ismét nem lesz kíváncsi valamire... Bevallom, ez az egész néha megijeszt. Jó, ha a gyerek érdeklődik az őt körülvevő világ iránt, félreértés ne essék. A kérdései valódiak, és valódi válaszokat érdemelnek, amelyeket meg is adunk neki. Az ijedtségem inkább annak, az apjában és bennem is fölvetődő kérdésnek szól, hogy vajon mi lesz, ha majd nem tudunk válaszolni neki? És vajon ha most, ötévesen ilyen, akkor meddig tart az eddig megkérdőjelezhetetlennek tűnt előnyünk?!

Anyámmal soha nem jelentettük ki, hogy mi mostantól barátnők vagyunk. Mégis, mire 17 éves lettem, így alakult. Addigra már bőven hordtuk egymás ruháit, cipőit, hallgatta a zenémet, olvastam a könyveit, és rendszeresen kikergettük egymást a világból. Meséltem neki a fiúkról is, és ő képes volt indulatmentesen bölcs maradni. Pedig anyura az indulatmentesség nagyon nem volt jellemző. Ezer fokon égett, pörgött, ment, hozott, szervezett, érzett, és közben mondott, mondott, mondott. 

Ritkán láttam ülni. Talán csak akkor, amikor dolgozatot javított. Imádtam nézni, ahogy a piros színű tollal villámgyorsan szalad végig a közgazdaságtan-példákon, pipál és áthúz, aztán gondolkodás nélkül osztályoz. Akkor hatalmasnak láttam az anyámat. Olyan embernek, aki élet és halál ura. Persze, mert nekem tényleg élet-halál kérdése volt egy-egy dolgozat. Félelmetes, hogy mennyire meg akartam felelni. Neki. Elsősorban mindig neki.

Akinek pedagógus szülei vannak, tudják, miről beszélek. Kétféleképpen lehet játszani. Lázadástól fűtve – vagy megfelelési kényszertől sújtva. Illetve, van egy harmadik: e kettő vegyítése. Én a kényszeres megfelelő voltam, némi lázadással fűszerezve. Egyrészt jól és sokat akartam tanulni, mert láttam a szüleimen, hogy a tudás jó dolog. Másrészt jól és sokat akartam tanulni, mert azt hittem, ők ezt várják tőlem. Ma már örülök, hogy így történt, mert csak az előnyét érzem. 

De a legjobb barátnővé válás előtt volt egy év, egy keserves, hosszú év, amikor szenvedtem tőle. Anyám és apám házassága tönkrement, és én a mamával maradtam. Nem volt neki senki más, csak én. Tizenhat évesen. Akkor és ott az én erős, hatalmas, lenyűgöző anyám egy összetört porcelánbaba volt, aki azt várta, hogy ragasszam össze. Én persze azonnal teljesíteni akartam, és amikor nem sikerült, idegesített. Menekülőre fogtam, sőt menekültem is egyszer – de csak a kaposvári vasútállomásig jutottam. 

Ott aztán, az összeomlás kellős közepén anyám megrázta magát, és rájött, hogy nem adhatja kezembe a ragasztót. Hiszen nekem, magamnak is repedések voltak a lelkemen. A gyógyulás útjára léptünk mi ketten, és életének szemtelenül rövid hátralévő részében sikerült középen tartani a mérleg nyelvét. Igen, nekem ehhez föl kellett nőnöm egy kicsit, neki pedig visszapakolni a saját vállára a teher nagy részét. De működött. A barátságunkhoz soha többé nem kellett ragasztó.

De Lolának mindegy volt, mekkora a szerep, ő maga volt a nagybetűs Büszkeség hetekig. Otthon csak szökellve közlekedett, papucs helyett balettcipőben járt és kontyot kért minden reggel. Közben pedig megállás nélkül dudorászta Csajkovszkij klasszikus dallamait: „ta tarararatta ta ta taaaa, ta tarararatta ta ta taaa...” Persze izgultunk mi is, naná. Elvégre a gyerek föllép. Szerepel. Színpadon. Más emberek előtt. Életében először.

December huszadikán délelőtt mindenkit megelőztünk. Még csak a főszereplők voltak a színházban, a hópelyhecske és kislány szerepet táncoló gyerekek alighanem akkortájt reggelizhettek otthon. De Lolának olyan mehetnékje volt, hogy hat húszkor kipattant az ágyból, rohant át hozzánk, és fölrázott: „mama, mama, elkésünk, csipkedd magad!” Így aztán már nyolc harminckor ott tobzódtunk a közös öltözőben, kettecskén. No de sebaj, legalább lesz időnk kényelmesen átöltözni, kontyot készíteni és a többi. Igen ám, de amikor kiborítottam Lola balett-táskájának tartalmát a földre, gyanús hiányérzetem lett.

Egyesével vettem számba a kellékeket: harisnya – megvan, dressz – megvan, kisszoknya – megvan, fésű – megvan, hajbavaló – megvan, balettcipő – ööö... az egyik megvan. Kiskoromban volt anyáméknak egy tanítványa, ő hordott művészi tornára az óvodából. Ha jól emlékszem, Gábornak hívták, de azóta mindenki csak „Zokni”-nak szólítja. Kitalálják, miért? Nos, lehet, hogy Alexet a jövőben nemes egyszerűséggel csak „Cipő”-nek hívom majd. Gyors telefon haza, kiderült, hogy az előző esti főpróba forgatagában elveszett Lola egyik balettcipője. Míg a gyerek szemében egy villám gyorsaságával gyülekeztek a kétségbeesés könnyei, addig éreztem, ahogy megy föl bennem a pumpa (addigra megérkeztek a hópelyhek – és szüleik). Vettem három nagy levegőt, és a zsibvásár közepéről kitaláltam a megoldást: Alexet telefonon igazítottam útba Lola régi balettcipője felé, és kérvényeztem, hogy siessen a színházba, megvigasztaltam a gyereket, beöltöztettem, megfésültem – és közben lenyugodtam. Jöhet a menet.

A tapspróbát Robi bácsi, a rendező jelentette be. A gyerekemet kézen fogták a többiek és behúzták a színpad mögé, ahol elvegyült a színes ruhás, izgatott masszában. A szülei persze csak a kicsiknek voltak ott, ők – velem egyetemben – ott rágták a szájuk szélét a kulisszák mögött, takarásban. Ahogy a félelmetes hangú, majdnem kétméteres, szakállas Robi bácsi kitalálta a tapsrendet, figyeltem a lányomat. Ránézésre pontosan olyan volt, mint a többiek. Valahol a kislány és nagylány között félúton, bizonytalan tekintettel, a rendező dörgedelmétől megrettenve kapaszkodott a két mellette álló kezébe. És nem mosolygott. Amikor az ovisokra került a sor, két nagyobb lány megfogta az első kis táncos kezét és behúzta a színpadra a gyerekkígyót. Félszegen meghajoltak, aztán kimentek a másik oldalon. Addigra Lola nagy kék szeme gyanúsan csillogott...

Még mindig a díszlet mögött, hogy senkit se zavarjak, átverekedtem magam a másik oldalra. A lányom éppen kétségbeesetten nézegetett körül, mint kiderült, engem keresett a szemével – még mindig görcsösen szorítva két sorstársa kezét. A nagyobbak már magukra hagyták őket, a kicsik meg persze nem tudták, mit csináljanak. Lefejtettem Lola ujjait az idegenekről. Amikor kezembe fogtam a kezét, éreztem, hogy nincs minden rendben. A tenyere úszott a jéghideg verejtékben. Szinte észrevétlenül mászott föl az ölembe, a nyakam köré fonta a karját, a lehelete is hideg volt – és szaggatott. „Baj van?” – kérdeztem tőle. „Mama, ez itt olyan félelmetes. Robi bácsi... és az a sok ember ott lent... a színpad, a függöny... Nem szeretnék fellépni. Nem szeretnék szerepelni. Menjünk, nézzük meg a daddyvel a Diótörőt!”

Tanácstalanul álltam, karomban húsz kiló tündéri rettegéssel. Az élet persze pörgött tovább körülöttünk. Robi bácsi épp akkor jött ki a színpadról, tekintetünk egy pillanatra találkozott. „Azt hiszem, kicsit megijedtünk” – súgtam neki, mintegy feloldozást várva. Hiába: „Hja, hát ez semmi az igazi színházhoz képest!” – dörögte vissza kőkemény arckifejezéssel. Abban a pillanatban megvilágosodtam. Egy sor kérdésre találtam meg a nagyon egyszerű, egyértelmű és zsigerien őszinte választ. Akarom én, hogy a gyerekem olyat csináljon, amitől ennyire retteg? Nem. Valóban olyan fontos, hogy ötévesen föllépjen? Nem. Kevesebb lesz attól, ha nem szerepel? Nem. Összeomlik nélküle a Diótörő szereposztása? Dehogy. Lehet úgy teljes életet élni, hogy valaki csak a nézőtér oldaláról lát színpadot? Naná. Hát akkor menjünk a daddyhez.

Képtelen vagyok szavakba önteni Lola megkönnyebbülését. Azt hiszem, fültől fülig ért a mosolya, amikor leültünk az apja mellé. Alex alaposan meglepődött, amikor kezdés előtt öt perccel mindketten megjelentünk. Intettem neki a fejemmel, próbáltam szavak nélkül elmondani, mi történt. Megértette. „Megnézzük az előadást, Lola?” – kérdezte a lányától. „Igen, daddy. Tudod, én nagyon szeretek balettra járni. Imádok táncolni. De csak akkor, ha ti hárman látjátok: a mama, Ringo és te.” Így aztán hármasban néztük a Diótörőt, amit Lola végigdalolt az ölemben. És két fülmorzsolás között időnként a fülembe súgta: „Köszönöm, mama. Köszönöm.”

Kételyek, szorongás, önmarcangolás – ki az ablakon. Lolából nem lesz szalonna. Vagyis: balettművész. Most legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy a színpad nem az ő közege...