Az ablaknál állt a csíkos kanapén, nyitott szájjal, csillogó szemmel. Puha tenyerét és az orra hegyét az üveghez nyomta.

Meleg leheletétől nonfiguratív párafolt festette be az ablakot. „Nézd, mama, hát mégis igaza volt az időjárásbácsinak a rádióban! Esik a hó!” – mondta, és a hangjából sütött az áhítat.

Reggel, óvodába menet a híreket hallgattuk. De Lolát csak az időjárás-jelentés érdekelte. Hogy akkor most valóban lesz-e hó, vagy nem. Hogy elkezdődik-e végre az igazi tél. „A középső országrészben elszórtan havazás várható…” – mondta a bariton a rádióban, és a lányom majd kiugrott a gyerekülésből. „Havazás, mama, havazás! Hallod? Igazi téli hó!” Próbáltam árnyalni a képet azzal, hogy az időjárásról szóló jóslatok nem mindig jönnek be százszázalékos biztonsággal, hogy a középső országrész az elég nagy, és egyáltalán nem biztos, hogy Budapesten is havazni fog, ha pedig mégis, akkor egészen biztosan nem marad meg… de meg sem hallotta. Én meg elszégyelltem magam – igaza van, miért ne örülhetne? Miért ne várhatná a havazást? Miért kell nekem azzal traktálnom, hogy „ne örülj, nehogy aztán csalódj”. Ahelyett, hogy együtt örülnék vele.

De a hó csak nem akart eleredni. Délután, amikor érte mentem, Lola elkámpicsorodott arca fogadott az óvoda ablakában. Közvetlenül mellette két kis barátja, hasonlóan lógó orral. Délelőtt 10 és délután 4 között nagyjából percenként rohangáltak az ablakhoz megnézni, hogy esik-e már a hó. „Még négy és fél órád van lefekvésig, Lolám, ne add föl” – ezzel vigasztaltam. Úgyhogy a közértbe menet, onnan kijövet, majd a garázsból hazafelé ketten kémleltük az egyre sűrűsödő piszkosfehér felhőket. Én meg fohászkodtam az égiekhez, hogy ugyan vágjanak már egy nyílást rajtuk, hadd legyen öröme a budapesti óvodásoknak. Hiába.

Irigylem Lolát. Irigylem a gyerekeket, mert különleges kapcsolatban állnak a téllel. Nem a nap nélküli szürkeséget, a latyakot, a pocsolyákat, a koszos házakat, fröcskölő autókat látják belőle. Nem érdekli őket a sófolt a cipőjükön. A gyerekek havazáskor nem az olvadásra gondolnak. Nem a magányra, az elmúlásra. Nem arra, hogy „Most tél van és hó és csend és halál…” És nem azért, mert nem ismerik Vörösmarty Mihály költészetét. Amikor az összes fa kopasz, akkor ők kiszúrják az egy szem örökzöldet a környéken. A csöndes, hófödte téli táj nem melankóliára, hanem szánkózásra hív. A szürke felhők, amelyek minket elszigetelnek, nekik a hóesés csodás ígéretét hordozzák. Mi sápadtabbnak látjuk magunkat, a szemünk karikás, a hajunkat sapka deformálja. Ők meg? Hógolyózás után csatakokban tapadnak a fürtök a homlokukra, pirospozsgásan, gőzölögve ülnek a kanapén – és boldogok, mint még soha. Jó nekik.

Persze, még emlékszem, hogy nekünk is jó volt – nem is olyan régen. Talán épp Vörösmartyt vettük irodalomórán a gimnáziumban, amikor hirtelen izgő-mozgó morajlás futott végig az osztályon. A reformkori romantika helyett az ablak felé fordult a figyelmünk, és minden tizenhat éves idegszál a kicsengetésre koncentrált. Szünetben ott hagytunk csapot-papot-tízórait, és sikongatva dobáltuk egymást az iskola udvarán. Még a tanárok is kidugták az orrukat egy pillanatra, aztán fejcsóválva húzódtak be a meleg épületbe, és olyanokat mondtak, hogy „hát sosem fogtok már felnőni?”, meg hogy „pont, mint az óvodások!”. Szóval, tizenhat évesen még tudtam óvodás lenni. Legalábbis a hóesésben biztosan.

Estére aztán megkönyörültek rajtunk az angyalok, és hasítottak egy ötcentis lyukat az égi dunyhán. Lolát még a kedvenc tejberizsével sem tudtam lecsalogatni a csíkos kanapéról. Kézen fogott, odahúzott az ablakhoz, és marasztalt, nézzem én is a hóesést! Letérdeltem mellé, és odanyomtam az arcomat a hűvös üveghez. Aztán másnap overallt öltöttünk, és a régi jó ródlival lementünk a parkba. Szánkóztunk, dobáltuk egymást, hóangyalt csináltunk hanyatt fekve. Viháncoltunk. Istenem, milyen jó volt!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Felszálláshoz készülődött a gép, komótosan gördült rá a pályára. Rendszeres időközönként, amikor a kerekei a betonkockák illesztéseihez értek, döccentünk egyet.

Aztán gyorsítani kezdtünk, és én azt csináltam, amit mindig. Behunytam a szemem, hátradőltem, és összekulcsoltam két ujjamat.

Nagyjából másfél éve összeszámoltam, hogy Lola eddigi (addigi) életében úgy ötvenezer kilométert utazott, a zömét repülőn. Én pedig, nagyrészt a munkámból adódóan, ennek a sokszorosát. Az első repülésre máig kristálytisztán emlékszem. Tizenhat éves voltam, tanulmányi ösztöndíjat nyertem, és Amerikába mentünk. Számomra vadidegen diákokkal, akik Magyarország minden pontjáról érkeztek, és pontosan ugyanannyira meg voltak szeppenve, mint én. 1991-ben még nem lehetett Budapestről egyenesen Amerikába repülni, mi Prágán keresztül mentünk. És meglepődtünk, amikor a csehszlovák légitársaság utaskísérője pálinkával kínált minket. Köszöntem, nem kértem belőle, de egy kicsit megnyugodtam, talán mégsem lesz olyan nagyon szörnyű ez az utazás. Aztán mire megérkeztünk New Yorkba, eldöntöttem, hogy repülni a világ egyik legfantasztikusabb dolga. Ezt a felismerést pedig húszévesen néhány ejtőernyős ugrással végérvényesen megerősítettem. Mire Lola megszületett, hat számjegyű kilométer-mennyiséget repültem, és soha nem éreztem halálfélelmet.

No, ez az egyik dolog, ami alapvetően megváltozott 2005. október 30-án. A lányom születésével valamit átprogramoztak az agyamban, aminek köszönhetően nemcsak a testzsírszázalékomat nehezebb kontrollálni, mint azelőtt, hanem a félelemközpontom is aktivizálta magát. Édesanyaként első légi utam Brüsszelből Budapestre vezetett, méghozzá a két és fél hónapos Lola társaságában. A másfél órás út alatt nyolcszor hittem azt, hogy meghalunk. A fülem minden apró hangra kétszeresére nőtt, a gerincem helyén vasoszlop, a tenyeremből csavarni lehetett volna a vizet. Lola persze semmit nem vett észre az egészből, őt csak a mellettünk ülő középkorú úr pecsétgyűrűje érdekelte. Akkor kezdődött az én kis fel- és leszállási szertartásom. Levegő kifúj, szem behuny, hátradől, ujj kulcsol. És közben belül, szigorúan csak belül, mantrát ismételget: „nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj…” A világ pörög, a repülőgép száguld, sokfélék vagyunk, én így zárom ki magamból az őrületet.

Azóta gondosan őriztem a titkot. Azt, hogy én, a nagy világutazó, bizony rettegek a repüléstől. Lelki szemeimmel a hajtóműbe repülő madárrajokat látok, forgószelet, hirtelen föltámadó vihart, váratlan műszaki hibát, mindkét pilótát kiterítő ételmérgezést… ilyesmit. Mindezt persze a legnagyobb csöndben. Idén nyárig nem is volt semmi gond. Lolának meg sem kottyan a repülés, fel- és leszálláskor általában az egyik mesekönyvét vagy képregényét bújta, esetleg mazsolát majszolt, és nézett ki az ablakon. Semmi esetre sem azzal foglalkozott, hogy az anyját mellette éppen megüti a guta. Összekulcsolt ujjaimat rendre elrejtettem a pulóverem alá, a „nemleszsemmibaj”-t némán ismételgettem, a hátradőlés pedig, lássuk be, nem olyan nagyon feltűnő egy repülőgépen ülve. Senki nem vett észre semmit – gondoltam én. Aztán augusztusban, amikor nyaralni indultunk, egyszer csak látom, hogy Lola összekulcsolja mutató- és középső ujját, és látványosan kifújja a levegőt. Majd hátradől. „Hát veled meg mi van?” – kérdeztem tőle. „Hogyhogy mi van? Hát felszállunk, nem? Ilyenkor ezt kell csinálni” – válaszolta. És lehunyta a szemét.

Hát így. Nekem, szülőként ugye, az lenne a dolgom, hogy aggódjak a gyerekemért – és nem az, hogy átadjam neki a szorongásaimat. Az én feladatom az, hogy mondjam neki: menj, és hódítsd meg a világot! Még akkor is, ha közben fejben arról készítek listát, hogy mi mindenért nem biztonságos menni és hódítani… Éveken át azt hittem, hogy a félelmem csak az enyém, hogy sikeresen álcázom a tüneteket és adom a nyugodtat. De persze a gyerekek mindent észrevesznek. És kíméletlenül másolatot készítenek rólunk. A félelmeinkről is. Csakhogy… ebben az esetben Lola szemhunyása nem tartott tovább három másodpercnél. Újra rám nézett, az ujjait szétkulcsolta, előrehajolt, és a világ legtermészetesebb hangján azt mondta: „Na, most már fölszállhatunk. Elhoztuk a mesekönyvemet, mama? Mesélsz?” Odaadtam neki a könyvét, és elnevettem magam. Hát persze, hogy mesélek. De közben, szigorúan a kardigánom zsebében, összekulcsoltam az ujjaimat a bal kezemen.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

„Na, és mi leszel, ha nagy leszel, Lola?” – hajolt le hozzá a tündéri néni a szomszéd házból. Semmi reakció. Megszorítom a kezét. Semmi.

Sürgetőn nézek rá, válaszoljon már. Semmi. „Tán újságíró, mint az anyukád?” Hevesen rázni kezdi a fejét. „Nem, az biztosan nem leszek!”

Mostanában gyakran kérdezik meg Lolától, hogy mi szeretne lenni felnőttkorában. Talán a nagylányos frizura teszi. Megnőtt a haja, és minden másnap megengedi, hogy copfot csináljak neki. Akkor úgy néz ki, mint egy komoly hölgy. Olyankor esténként büszkén húzza ki magát a tükör előtt, és megkérdezi, fölveheti-e a fekete lakkcipőjét. Hát persze, hogy fölveheti. „Talán balett-táncos leszek, mama” – kiáltja, de nem fordul hátra, nézi magát folyamatosan. „Vagy sellő, de csak néhány hónapra.” És összenevetünk, mert mindketten tudjuk, hogy csak viccel. Mostanában sokat viccel. Copfja van, fekete lakkcipője és humorérzéke. Az én nagylányomnak.

Az év vége felé mindig jobban odafigyelek az időre. Észreveszem a múlását. Hiszen olyan sok minden emlékeztet rá – már megint itt van Lola születésnapja, jön a Mikulás, itt a karácsony, tervezzük a családi látogatásokat… Ránézek a lakkcipős, tükör előtt pörgő lányomra, aztán belenézek én is a tükörbe. Nincs rajtam smink, a hajam kócos. Kényelmes, zsebes nadrág van rajtam, egyszerű póló és meleg, puha zokni. Játszóruha. Azon gondolkodom, vajon hány évesnek nézek ki. Hosszú évekig, még a közelmúltban is, mondogatták nekem sminkes, fodrász, öltöztető kollégák a televízióban, hogy fiatalabbnak tűnök a koromnál. Pedig ők aztán látják a ráncaimat. És látom őket én is. Az apró, sugárszerűen kifutó csíkokat a szemem sarkában, ha nevetek, meg az orrom két oldalán a szám széléig húzódó nagyobbakat. Azok mindig ott vannak. Jobb napokon halványabban, a rosszabbakon hangsúlyosan, mint két ferde felkiáltójel. „Gyere, játsszunk, mama!” – vágja félbe a ráncos gondolatokat Lola. „Játsszuk azt, hogy én vagyok az anyuka és te vagy a gyerek.” Így hát újra gyerek leszek, a kedvéért. Ő pedig az anyukám. Tesz-vesz a kis konyhájában, közben odajön, megpuszilja a homlokomat és megsimítja a tarkómat – éppen, ahogy én szoktam az övét. Elém tesz egy pohár vizet, és egy apró üveggolyót ad a kezembe. „Itt a vitaminod, kislányom, rágd meg jól!” Olyan természetesen mozog, mintha erre született volna.

Én magam erre születtem. Ma már tudom, és be is merem vallani magamnak. Hosszú út volt eljutni idáig. Hiszen olyan hivatásom van, ahol az anyai ambíciók nem biztos, hogy jó pontnak számítanak. Sokáig nem is nagyon hittem abban, hogy lehet mindkettőt akarni. A munkát és a családot. Tudtam, nem, inkább reméltem én, hogy egyszer lesz majd gyerekem, de sokáig egyáltalán nem tudtam elképzelni magamat anyaként. Titkon, irigykedve figyeltem a legjobb barátnőmet, aki mindig is tisztában volt vele, hogy legalább kettő, de inkább három gyermek édesanyja akar lenni. Én meg közben újabb és újabb feladatokat akartam, kihívást, sikert, ilyesmit. „Addig, amíg még fiatal vagyok!” Aztán jött Lola, épp a legnagyobb kihívás meg siker kellős közepébe. És olyan természetes volt az egész! A maga küzdelmességével, fájdalmával, a dilemmákkal, a melléfogásokkal együtt. Mintha mindig is ezt akartam volna csinálni. Hazaérni a munkából, tenni-venni otthon, a lányom kezébe nyomni a vitaminját.

Egy hónap múlva 35 éves leszek. Amikor anyám 35 volt, én 12, és neki már csak tíz éve volt hátra igazságtalanul rövid életéből. Emlékszem, ő is meg-megállt a tükör előtt néha, az ujjaival hátrahúzta a bőrt az arca két oldalán, és nevetve azt mondta: „Nézd, így néznék ki, ha Hollywoodban laknánk.” Anyám rettegett az öregedéstől. „Nem akarok ráncos lenni és öreg – mondogatta hol viccelődve, hol szomorúan –, és nem akarom, hogy nektek kelljen pelenkáznotok engem. Isten ments, az borzasztó lenne!” Hát, ez bejött neki. Nem öregedett meg, ő most már mindig 45 lesz, vagy még fiatalabb. A múltkor Lola látott a televízióban, és azt mondta, hasonlítok rá – pedig ő csak fényképekről ismeri. De igaza volt, egy kivétellel. Én nem bánom az öregedést. Nem bánom a ráncokat. Azt, hogy, így a 35 küszöbén, szemérmetlenül élvezem az anyaságot. Szeretem, hogy múlik az idő körülöttünk, örülök, hogy megint itt a karácsony, hogy megint eltelt egy év, és tetszik, ahogy a nagylányom komolyan elgondolkodik azon, vajon mi szeretne lenni, ha nagy lesz.

„Anyuka!” – vágta rá nagy nehezen a néni kérdésére a kapualjban. „Vagy óvó néni! Mert ők még fizetést is kapnak azért, hogy játszanak velünk egész nap. És sok gyerekük van egyszerre.” Ezt kívánom minden kedves olvasónak az új évre. Hogy szeressék önök, szeressétek ti is az időt!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 4
Címkék:
Értékelés: 4.53

„Gyere, mama, játsszunk! – és húzott befelé a szobájába. – Te leszel az orvos, én meg az anyuka."

"Két gyerekem van, és mindketten benne vannak a pocakomban. Aztán megszületnek, és te megvizsgálod őket, jó?” És már pakolta is be a két maciját a trikója alá. Én meg búcsút mondtam a „gólya hozza” elméletnek.

Orvosost már korábban is játszottunk, a fél konyhát felhasználtuk hozzá, mint műszert. Most azonban kifejezetten gyerekorvosra volt szüksége a lányomnak, méghozzá a saját, újszülött ikermedvéihez, pardon, ikerlányaihoz. Akik, ahogy elnéztem, éppen abban a pillanatban jöttek a világra… „Hopp, nézd, mama, már meg is születtek a kisbabáim!” – kiáltotta Lola, és kikapta a pólója alól Szőröst és Dörmöst. „Ez itt Kinga és Csenge, köszönj nekik, doktor néni!” Illedelmesen köszöntem a két „unokámnak”. Sztetoszkópommal meghallgattam a tüdejüket, megkopogtattam a hátukat, belenéztem a torkukba és a fülükbe. Egy rövid beszélgetés során kiderült, hogy mostanában ez a kedvenc játékuk az óvodában. A kismamás-orvosos. Egészen pontosan azóta, amióta az egyik barátnőjének az anyukája ikreket vár. Amikor Lola kedvenc fiúbarátjának, Kole-nak kistestvére lett, még megúsztam annyival, hogy „nekem mikor lesz már kistestvérem, mama?”. Most viszont Ági tekintélyt parancsoló pocakja, benne az ikrekkel („Egy fiú, egy lány, mama, na most ezt képzeld el!”) komoly lavinát indított el.

A kismamás-orvosos játék egészen addig remek móka volt, amíg meg nem jelent a szobaajtóban Alex. Lola abban a pillanatban céklaszínű lett, és kikapta az épp (újra)születés előtt álló medvéket a trikó alól. Összenéztünk a férjemmel, és intettem neki, hogy menjen ki, mindjárt jövök. „Mi a baj, kicsim, a daddy nem játszhat orvosost?” „Nem, a kisbabákat csak a doktor néni láthatja, és ő vizsgálhatja meg.” „Miért, Lolám?” „Azért, mert szerintem a daddy nem örülne neki, ha a pocakomból előhúznám a Szőröst meg a Dörmöst.” Szóval innen fúj a szél… „A daddy ugyanolyan szívesen játszik veled kismamás-orvosost, mint én, Lola. Nem haragszik, ha berakod a pólód alá a macikat. Tudod, egyszer mindannyian az anyukánk hasában voltunk. Még a daddy is.” „És ő is megszületett?” „Bizony, mindannyian megszülettünk. Ő is, te is, én is.” Úgy tűnt, hogy megnyugodott – és előhúzta az új memóriajátékát…

Eltelt három hét, az újszülött medvék szépen cseperedtek. Egyik este a Kisvakond kalandjait néztük, két vagy három epizódot, egymás után. „A kisvakond és a születés” következett. Lola hirtelen megszorította a kezemet. „Odanézz, mama!” Odanéztem. A lányom kihúzta magát, és minden egyes idegszálával a képernyőre tapadt. Nem tudom, hányan látták már önök közül ezt a részt, de nagyjából annyi a lényege, hogy Kisvakond barátja, a nyuszi beleszeret egy nyuszilányba, összeházasodnak, és gyerekeik születnek. Utóbbi momentum premier plánban látható, amúgy a nyuszilány alsó fele felől. Az apró nyuszigyerekek kigurulnak az anyukájukból, onnan, ahonnan kell. Hát ezt néztük, mi ketten, kézen fogva. Tudtam, hogy a végén jön, aminek jönnie kell. Életem első, igazi beszélgetése a gyerekemmel a születésről. És tényleg.

– Mama. Hogyan kerültek be a kisnyuszik az anyukájuk hasába? – Az apukanyuszi és az anyukanyuszi nagyon szeretik egymást, és ők együtt beletették őket a nyuszilány pocakjába.

– És én is szeretéssel kerültem bele a te hasadba? – Igen, a daddy és én is nagyon szeretjük egymást, és amikor szorosan összeölelkeztünk, belekerültél a pocakomba. (Csak remélni mertem, hogy négyévesen Lola még nem akar a technikai részletekbe belemenni…)

– Na de hogyan jöttem ki? Kicsi gombócban, mint a nyuszik?

– Hát, valahogy úgy. A kisbabák úgy születnek, hogy az anyukák nagyon erősen nyomnak, és a lábuk között kijön a baba. Így születtél te is.

– És nem fájt?

– De igen, egy kicsit fájt…

Kuncogni kezdett. Én meg azon gondolkodtam, hogy vajon mit tart viccesnek?

– Nagyon vicces ez a nyuszianyuka. Egymás után három gyerek is kijött belőle! Szerintem az lenne a legjobb, hogy ha majd kistestvérem lesz, akkor ti is egyszerre három babát tennétek a pocakodba. És akkor három kisbabánk lehetne!

Ez tényleg nagyon jó ötlet, kedves Lola. Ez volt az a pont, amikor kivettem a DVD-lejátszóból az ominózus lemezt, visszaraktam a dobozába, fölraktam a legfölső polcra, és azt javasoltam, etessük meg inkább a halakat. Ennyi egyelőre éppen elég erről a témáról. Az lesz a legjobb, ha egy ideig jegeljük.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 3.24

„Lola szeret enegem. Nekem már van barátnőm az oviban, de nem lesz féltékeny, ha Lolával is játszom.” (Benedek, 5 éves)

Kedves Benedek! Ezúton közlöm veled, hogy legfeljebb a mesebeli Lolában gondolkozhatsz, mint potenciális barátnő. Mert az igazi még nem eladó! Hiába te voltál az egyik legdaliásabb, és egyértelműen a legmozgékonyabb legény a Lolamesék második kötetének bemutatóján, a válaszom megmásíthatatlan. Lola csak játsszon a bodobácsokkal, nem holmi nagylegényekkel, akiknek barátnőjük van az óvodában. Aki nem féltékeny! Hogy mik vannak! Szerencséd, hogy nem Lola apjával van dologd... így most ennyivel megúszod, kiskomám.

Benedek egy volt a nyolcvan tündérből, akik kedden este megtiszteltek azzal, hogy
eljöttek megnézni a Legeslegjobb barátok bemutatóját. A nyolcvan tündérből, akik még egyszer, majd aztán még egyszer kikövetelték, hogy levetítsük az azonos című rajzfilmet. Szívet melengető volt látni, hogy a kétévestől a hétévesig minden gyerek, fiúk és lányok egyaránt, mekkora szeretettel fogadják a Lolameséket. Nekem ez a lehető legnagyobb elismerés. Köszönöm Benedek! Köszönöm Hanna! Köszönöm Míra! Köszönöm Bernadett! Köszönöm Luca! Köszönöm mindegyik tündérnek!

Bizony, Lola kalandjai folytatódnak, hiszen a világon még annyi felfedeznivaló maradt. A Lolamesék második kötetéből kiderül, hogy milyen egy igazi jövős-menős Karácsony, Lola eldönti, hogy mi akar lenni felnőttkorában, a legjobb barátnője pedig világgá megy. A három új mese mellé jár egy újabb rajzfilm is, amelyen megismerkedhetünk az óvoda „triumvirátusával” és Sophie babával, az angol unokatesóval. Szóval, újabb olvasni és néznivaló, remélem Nektek is tetszeni fog!

Addig is... ha van kedvetek, nézzetek be Lola világába, hiszen az interneten is ott vagyunk! A www.lolamesek.hu oldalon beleolvashattok néhány mesébe, nézhettek részleteket a rajzfilmekből, játszhattok, sőt üzenhettek is a mesebeli Lolának. Aki pedig jól válaszol a föltett kérdésekre, Lolamesék könyvet nyerhet.

Találkozunk Lolavilágban!

Kriszta

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 3
Címkék:
Értékelés: 3.00

December elsején megjelenik a Lolamesék második kötete, Legeslegjobb barátok címmel, benne három vadonatúj mese és egy újabb rajzfilm.

Olvashattok egy igazi jövős-menős Karácsonyról, kiderült, hogy Lola mi akar lenni felnőtt korában, és vajon mi történik, ha valakinek a legjobb barátja világgá megy.

És ez még nem minden. A Nők Lapja és én szeretnénk meghívni minden kicsit és nagyot egy zenés mesedélutánra, ahol bemutatjuk a második kötetet, rajzfilmet vetítünk, rajzversenyt rendezünk, miközben Szalóki Ági zenél. Az anyukák és apukák pedig megnézhetik a Nők Lapja retrokiállítását, Molnár Gabriella főszerkesztő tárlatvezetésével.

Időpont: 2009. December elseje, kedd, 17 óra
Helyszín: VAM Design Center (1061 Budapest, Király utca 26.)

Mivel a hely befogadóképessége véges, a Nők Lapja azt kéri, hogy egy sms elküldésével regisztráljatok a következő kérdés megválaszolásával:
Hogy hívják a lányomat? (azért ez nem olyan nehéz kérdés...)
NLJATEK1: Lola
NLJATEK2: Lili
NLJATEK3: Baba
Tehát például, ha szerintetek a Lola a helyes válasz, akkor ezt kell elküldeni: NLJATEK1, plusz a neveteket és címeteket, erre a telefonszámra: 1784.

Szeretettel várunk mindenkit!

Kriszta

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Még nem teljesen voltam ébren. Hűvös volt reggel a lakásban, pedig jó sokan voltunk, akár be is lehelhettük volna.

Ideutazott az egész rokonság, hogy most először együtt, egy időben, egy helyen ünnepeljük Lola születésnapját. Szorosabbra húztam a derekamon a frottírköpeny övét, és lehajoltam.

„Már megint nem szedtük össze a földről az összes gyerekrágta vacsoramaradványt. Hiába porszívózunk az asztal alatt minden este, mindig marad valami…” – gondoltam, de nem voltam bosszús. Megfogtam a szikkadt sült krumpli sarkát, és elindultam vele a szemetes felé. Csak amikor közelebb emeltem a szememhez, akkor vettem észre, hogy amit fölvettem, nem sültkrumpli-maradék. Hanem az egyik aranyhal. Csontszárazon, arcán (arca van egyáltalán egy halnak? Vagy pofája?) az utolsó küzdelem minden nyomával. Sikítani volt kedvem, pedig nem vagyok kényes. De nem tehettem, mert mögöttem ott sertepertélt maga a Szülinapos, no meg másfél évvel ifjabb szárnysegédje, Sophie, az unokatesó. Inkább vettem egy nagy levegőt, a szám elé kaptam a szabadon maradt kezemet, és nagyon komolyan koncentráltam a gyomromra.

Lola körülbelül egy éve rágja a fülünket valamilyen kisállatért. Kistestvérről indult a licit, de mondtuk neki, hogy az nem megrendelésre (pláne nem az övére) megy. Jó, akkor kutyát. A harmadik emeleten lakunk, és az életritmusunk sem kutyabarát. Akkor cicát. A macskaszőrre allergiás vagyok, Alex meg kiborul tőlük (ne is kérdezzék…!). Hörcsög? Kisegér? Nem, Lolám, rágcsálót semmi esetre sem. Egy ideig aztán békén hagyott minket, mert a társasház emeletére odataláltak a fáraóhangyák. Mi hangyacsapdát vettünk, ő meg nekik adta a reggeli pirítós morzsáit. Végül mi nyertünk. Ekkor már október elejét írtunk, és itt volt az ideje, hogy kitaláljuk, milyen élményt kap tőlünk idén a születésnapjára. Azt már a legelső szülinap előtt elhatároztuk, hogy a nagyon is kézzelfogható nagyszülői és egyéb családi ajándékok mellé mi minden évben egy-egy felejthetetlen élményt adunk a lányunknak. Volt, amelyik jobban sikerült (Állatkert, Bábszínház), és volt, amelyik kevésbé (Csodák Palotája). De felejthetetlen volt mindegyik. Szóval, a kérdés adott volt: milyen élménnyel ajándékozzuk meg Lolát idén, a negyedik születésnapján?

Először is, sikerült megszervezni, hogy október harmincadikán minden nagyszülő, nagybácsi és nagynéni, valamint AZ unokatestvér, no és persze mi hárman, a kontinens egyazon pontján tartózkodjunk, nevezetesen nálunk. Élmény ez is, méghozzá felejthetetlen és nehezen megismételhető, de egy négyéves nem úgy értékeli, ahogy mi magunk. Így maradt a fejtörés. Alex ötlete volt az akvárium. Neki is volt kiskorában, nekem is, a halakat szeretjük, és gondozni őket is kell. Hajjaj, de még mennyire. Pontosan erről szólt az ajándék. Ez az idei „élmény”. Hadd gondoskodjon a lányunk élete első kisállatáról (mind a nyolcról). Beszereztünk egy kicsi, négyszögletű akváriumot, mindennel, ami kell. A születésnap délelőttjén ő választhatta ki a lakóit. Volt nagy öröm, mi meg vállon veregettük magunkat. Ment minden, mint a karikacsapás – különösen azután, hogy Lolát meggyőztük: 1. nem kell ötpercenként megetetni a halakat, illetve 2. az akváriumba a már benne lévő dolgok mellé nem szükséges mindenféle játékokat és konyhai eszközöket betenni. Különösen a teatojást nem.

Két nap telt el, a Nagy Családi Együttlét is a végéhez közeledett. Az utolsó nap reggelén találtam meg az önmagát sült krumplinak álcázó, kiszáradt haltetemet. Kidobtam és ránéztem a két kislányra. Lola és Sophie épp gyurmát szeleteltek, látszólag fogalmuk sem volt, hogy micsoda halál közeli élményben volt részem. Lola aznap reggel is megetette a halakat, és nem vette észre, hogy nyolc helyett csak heten vannak. Az élet ment tovább. Csak a rossz lelkiismeretemmel nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan éreztem magam az öngyilkos hal miatt. Fogalmam sem volt, hogyan találta meg az ötcentis rést az akvárium tetején. Onnantól kezdve félóránként ellenőriztem a hallakást. Kora reggeltől késő estig. Hetek teltek el így…

Egyik reggel aztán valami apró piszok úszott a víz tetején. Épp ki akartam halászni, amikor megmozdult… cikázni kezdett, egészen közel a víz felszínéhez. Egy kishal! Egy újszülött! Itt, nálunk, az általunk „üzemeltetett” akváriumban. Hát mégis alkalmasak vagyunk egy másik élőlény ellátására. Van remény! Talán, egyszer, valamikor, még kutyánk is lehet…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 1.89

Átszabtuk, bővítettük, frissítettük az író-olvasó találkozók, dedikálások listáját.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 2.33

A nevem Lola. Négyéves vagyok, óvodás. És körte a jelem, pedig nem is szeretem a körtét...

Most én mesélek. A történeteimnek pedig a mamám a „Lolamesék” címet adta.

Hogy, hogyan kezdődött? Arra én már nem emlékszem. Az viszont egészen korán, még Brüsszelben föltűnt, hogy a mama és a daddy sokat püfölik a számítógépük billentyűit. Volt, hogy anyám az ölébe vett, és amíg én egy műanyag játékon rágódtam, ő írt. Az állam alá pamutpelenkát gyűrt, nehogy összenyálazzam a komputert. Sok-sok papírhalmaz, újság, magazin és még annál is több könyv vesz minket körül otthon. Mert a mama az írásnál talán csak olvasni szeret jobban. Most mondjam azt, hogy nekem nem is volt más választásom? Hogy nekem is mindenképpen mesélnem kellett?

Az egészet persze nem úgy kell elképzelni, hogy leülök és klimpírozok én is. Vagyis, klimpírozni klimpírozok, de annak általában olvashatatlan a végeredménye. Igazából, a mamám írja a meséket, az alapján, ami velem történik. Ő úgy hívja ezt az egészet, hogy inspiráció. Néz engem, hallgat, játszik velem, kalandozunk, beszélgetünk, aztán este leül, visszaemlékezik, és meséket kanyarít a történtekből. Lolameséket. A Lolamesékben nincsenek tündérek, koboldok, varázslók és boszorkányok. Csak gyerekek, bogarak, virágok, a mama és a daddy. Meg néha a nagyszülők és az óvodások. A legeslegelsőt például a paracsidom (sic!) kertészetemről írta. Arról, hogy elültettünk egy marék magot, amik aztán semmi esetre sem akartak kikelni. Csak vártam, és vártam… és még egy kicsit vártam. De nem történt semmi. Pedig adtunk nekik három dolgot, amit a mamám szerint minden magnak oda kell adni, hogy cseperedjen: vizet, napfényt és időt. Sőt, még énekeltem is nekik, méghozzá a Tavaszi szélt meg a Rózsa, tulipán, harangvirágot… De aztán addig-addig gondoztam és szeretgettem a magocskáimat, hogy mégiscsak megjelent egy kis növény, kicsit később fehér virágokat hozott, még egy kicsivel később pedig bogyókat. A végén jól megettem őket reggelire. Így növesztettem paracsidomot otthon, a harmadik emeleti erkélyünkön. Majd, egyszer, ha kertes házunk lesz, akkor ez az egész sokkal gyorsabban fog menni.

A mamámnak olyan nagyon tetszett ez a paracsidom történet, hogy Lolamese lett belőle. Mint ahogy abból is, amikor egy kisfiú goromba volt velem a játszótéren, mert angolul beszéltem a daddyvel és magyarul a mamával. Otthon egy kicsit szomorkodtam, mire a mama előhozta a nagy térképeskönyvet, és beszélgettünk a sok-sok különböző gyerekről, akik a Föld nevű bolygón élnek. Képzeljétek, mindenhol vannak olyasmi gyerekek, mint én! Akik mindenféle nyelveken beszélnek az anyukájukkal és az apukájukkal. És ők mind minél előbb nagylányok és nagyfiúk szeretnének lenni, ahogy én is. Egyszer én is kitaláltam, hogy nem akarok már többé kislány lenni. Mert, ha felnőtt lehetnék, de legalábbis nagyon nagy lány, akkor sokáig fönt maradhatnék, mindenki komolyan beszélne velem, sőt dolgozni is járhatnék, mint a mamáék. Én lehetnék az óvó néni! Csakhogy, kiderült, hogy a felnőttek mind sötétben alszanak, nem hagyják égve a sólámpát éjszakára, mint én. Úgyhogy lehet, hogy várok még egy kicsit ezzel a nagyon nagy lány dologgal.

Szóval, a mamám szerint az óvodások világa nagyon jó hely. Azt mondja, sokkal izgalmasabb és őszintébb, mint a felnőtteké. Sőt, a múltkor azzal jött, hogy ő is ovis szeretne lenni, és beköltözni a mi jó kis gyerekvilágunkba, ami azért, lássuk, be, nagyon mókás lenne. Mindenesetre akkor felolvasta nekem az összes Lolamesét, és együtt megnéztük az első rajzfilmet is, ami a paracsidomos történetből készült. Merthogy a mamám – vagyis a mesebeli Lola – nemcsak a könyvben mesél, hanem rajzfilmen is. Bizony! A mama izgult, hogy mit fogok hozzá szólni, de én mondtam neki, hogy ne izguljon, mert nekem nagyon tetszik, és nézzük meg azonnal még egyszer. Csak egyetlenegy dolgot furcsálltam… azt, hogy a daddynek Szasza, a rajzolónéni, kék szemet festett. Pedig az én apukámnak nagyon is barna szeme van. Olyan, mint két olívabogyó. De a mama szerint attól a rajz-daddy még nagyon jól néz ki. Mondjuk, szerintem inkább vicces.

És, van itt még valami… az anyukámmal az elmúlt hetekben nem lehetett bírni. A Lolamesékkel ébredt és feküdt, mindig arról beszélt, és azon idegeskedett, hogy vajon a többi óvodásnak is ugyanúgy tetszik-e majd a mesekönyv és a rajzfilm, mint nekem. Hát, az az igazság, hogy ezt én nem tudom így előre megmondani. De azt igen, hogy én ugyanúgy fogom szeretni őt a Lolamesék után is, mint eddig. És szerintem az apukám is…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 2.60

Tehát, a vetőmagok. Az ötletvetőmagok. Meg a meglepetés Óbudán. Megszületett a terv, amely legalább annyira volt félelmetes, mint izgalmas. Mesekönyvet készítünk – rajzfilmmel. Volt, hogy egy film vagy tévéműsor végén, a stáblistát olvasva, elgondolkodtatok már azon, vajon minek kell ennyi ember egy produkció elkészítéséhez? Velem a moziban rendszeresen előfordul. Még akkor is, ha bő évtizede jól tudom, hogy egy félórás tévéhíradóhoz is szükséges vagy hatvan ember egy egész napi munkája.

A könyvbéli történetek szövege hamar összeállt. Faltisz Alexandrával, vagy, ahogy Lola hívja, Szaszával, a rajzolónénivel, már szavak nélkül is megértjük egymást. Írott vagy rajzolt szavak nélkül. Egy (újabb) kávé mellett végigbeszéltük, hogy milyen is legyen ez a Lolavilág. Izgalmas, meglepetésekkel teli, vicces, tanulságos – és nagyon szerethető. Legyenek benne valódi színek, és legyen szoros kapcsolatban a valódi világgal. Fotó, rajz és szó játsszanak egymással, incselkedjenek, fricskázzák, majd egészítsék ki egymást.


Igen ám, de hogyan lehetne mindezt a mozgókép, az animáció világába is átültetni? Alexandra rajzait nézegetve és az én lelkes beszámolómat hallgatva a Cinemon csapata remekül ráérzett arra, hogy mit szeretnénk látni a képernyőn. Emlékszem, egy tavaszi délelőttön a filmstúdió kellemes, öregecske télikertjében ültünk mindannyian. Kávét ittunk (naná), és harapni lehetett a kreatív energiákat a levegőben. Akik készítettek már valamit, ami a folyamat végén látható, kézzelfogható, maradandó, azok tudják, hogy micsoda kegyelmi pillanat ez. Amikor megállíthatatlanul áramlik az emberből az alkotó energia.

Namármost, mielőtt elcsöppenne a monitorom, térjünk vissza oda, hogy miért is kell annyi ember tíz perc rajzfilmhez. Hét kérem szépen, ezért:

1. a Paracsidom kertészet című meséből megírtam a szövegkönyvet – hiszen a mese, egy az egyben, nem alkalmas arra, hogy film legyen belőle. Ami papíron működik, azt nem biztos, hogy elbírja a képernyő. És viszont.

2. Aztán kerestünk egy kislányt, csengő-bongó hanggal, aki már biztonságosan olvas, és képes arra, hogy Lola karakterét visszaadja. Néhány hetes próbálkozás után megtaláltuk a 11 éves Károlyi Lilit, aki ugyan gyakorlott szinkron- és gyermekszínész, mégis egy romlatlan, tündéri gyerek.

3. Fölvettük a szinkront. Lola mamájának én magam kölcsönöztem a hangját – és megtanultam, hogy bizony szinkronszínésznek lenni nem egyenlő azzal, hogy az ember beviszi a papírt, fölolvassa, ami rajta van, aztán kiállítja a számlát.

4. Közben Benivel (Albena Petrova) elkészítettük a forgatókönyvet. Jelenetről jelenetre kitaláltuk a mesét  - sok sok végigbeszélgetett délelőtt és még több bögre kávé (ugye? Megint kávé!)...

5. Beni a forgatókönyv alapján megrajzolta és Lenhardt László vezető operatőrrel közösen digitális, számítógépen alakítható, formába öntötte az úgynevezett animatic-ot, amely olyan, mint egy vázlatos, fekete-fehért fehér képregény.

6. Ezután következett a figurák megmozdítása, kiszínezése, a hátterek, bútorok, kellékek, beillesztése, amelyhez újabb emberek kellettek. Minden egyes filmbéli karaktert és kelléket (az utolsó pillangóig!) Alexandrának egyenként meg kellett rajzolnia. A figurákról készültek ún. fázisrajzok, különböző szögekből.


7. Közben kipróbáltunk különböző stílusú zenéket, hiszen szerettünk volna egy egyszerű, megjegyezhető, de igényesen hangszerelt, komponált dallamot. Végül Lenhardt Laci, szerezte a zenét – kiderült, hogy egy igazi multi-talentummal állunk szemben.

8. Amikor nagyjából összeállt a film, sokszor, sokan megnéztük, finomítottuk, alakítgattuk. Végül a helyére kerültek a zörejek is – csörgés, madárcsicsergés, kuncogás, autóberregés, satöbbi.

Én pedig hazavittem, és megmutattam Lolának. Állt a majom a trambulinon, én meg vártam, hogy beleugorjon a vízbe. Elindítottam a lejátszót – csobb. Lola égszínkék tányér-szemei kikerekedtek, szája kicsit tátva maradt... és az egész filmet végignevette. A végén pedig rám nézett, és azt mondta: „Nahát mama, ez nagyon vicces, a mesebeli Lolával pont ugyanaz történt, mint velem!” A majom abban a pillanatban ért a felszínre. Túlélte a vízbe ugrást.

A Lolamesék keddi bemutatóján részt vevő óvodások pontosan ugyanolyan tüneteket produkáltak, mint a lányom (kivéve a film végén megfogalmazott felismerést). Száj tát, hangosan kacag. A végén pedig nagy taps.


Fotó: Zih Zsolt

Nincs rá megfelelő szó, hogy elmondjam, mekkora kő esett le a szívemről. Azoknak, akiknek megálmodtuk ezt a csodavilágot, a Lolameséket, tetszik. Nagyon. Azóta a barátnőim, ismerőseim is tesztelték a gyerekeiken a mesekönyvet és a rajzfilmet. Juli és Balázs nyolcszor nézték meg, Zsófi hatszor, Bence ötször. És utána kérték, hogy olvassák el nekik a többi mesét a könyvből Most már mindegy, mit mondanak a kritikusok. Nekem itt és most ennyi elég. Még sok is. Köszönöm!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 2
Címkék:
Értékelés: 0.00

Lolamesék - Paracsidom kertészet könyvbemutató, író-olvasó találkozó és dedikálás! D. Tóth Kriszta a következő időpontokban dedikálja a Lolamesék - Paracsidom kertészet című mesekönyvét:

• november 5., csütörtök 17 óra - Csepel, Szabó Ervin Könyvtár, Sétáló utca

• november 8., vasárnap 11 óra - Budapest, Mammut Bevásárlóközpont, Libri

• november 12., csütörtök 17 óra - Kiskőrös, Petőfi Sándor Városi Könyvtár

• november 14., szombat 16 óra - Kaposvár, Libri (Áchim András u. 4.)

• november 21., szombat 15 óra - Győr, ÁRKÁD Bevásárlóközpont, Alexandra

• november 22., vasárnap, 11 óra - Budapest, Allee bevásárlóközpont (a volt budai Skála), Libri

• november 28., szombat, 11 óra - Budapest, Árkád bevásárlóközpont, Libri

• december 7., hétfő 17 óra - Székesfehérvár, Városi Könyvtár

• december 18., péntek 18 óra - Debrecen, Alexandra könyvesbolt

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 2
Címkék:
Értékelés: 3.61

Szombat, ebédidő. A leves és a főétel között apámat szondázom. Arról, hogyan büntettek minket az öcsémmel annak idején.

Hogy jutalmaztak-e, és ha igen, mennyire használt. És közben ott sertepertél mellettünk információéhségem és tanácstalanságom első számú okozója: a lányom.

Régen minden olyan jól működött. A szerepek egyértelműek voltak, a szabályok még inkább. Mi voltunk a főnökök, a gyerek leste a szavunkat, megbízott bennünk, hallgatott ránk. Ha mégis túl kíváncsian közelített egy konnektorhoz vagy az előszobalépcsőhöz, elég volt megfogni a kezét, határozottan belenézni a szemébe, és azt mondani neki: Lola, ezt nem szabad, mert… stb. És ő másfelé vette az irányt. Mi persze igyekeztünk a helyén kezelni hirtelen ölünkbe hullott hatalmunkat, felelősen viselkedni, de nem tiltani mindent. A hibákat ugyanis nem lehet megúszni.

Aztán Lola borzasztó kétéves lett. Vagyis, elérte a hisztikort, amit az angolok nemes egyszerűséggel csak „terrible twos”-nak, azaz „borzasztó kétéves”-nek hívnak. Sajnos attól, hogy ilyen találó nevet adtak ennek az időszaknak, ők sem álltak elő minden helyzetben használható tippekkel. Hiába a szakirodalom itt is, ott is, bizony magunkra maradtunk a gyerekből kiszámíthatatlan időközönként előtörő hisztérikával. Ráadásul előfordult, hogy magunk hegyeztük az alaphangulatot azzal, hogy alig bírtuk elfojtani röhögésünket. Nem kinevetni akartuk mi elkeseredett Lolánkat, dehogy! Hanem pusztán megadtuk magunkat a látványnak: egy rúgkapáló, vörös fejű, pocakos, angyalarcú, göndör kétévesnek, aki egyik pillanatról a másikra nagyon (nem) akart valamit, és ezt nem félt tudomásunkra hozni. A hisztikorszak nagyjából fél évvel ezelőttig tartott, a végére egész jól megtanultuk kezelni.

Lola ma már nem hisztizik. Nem toppant a lábával, amikor nem kap meg valamit. Nemcsak elhaladnak a füle mellett a magyarázó szavak, hanem meg is hallja az indoklást. Komolyan odafigyel arra, hogy mit miért és mit miért ne. Megérti, ha rossz dolgot tesz, annak a következménye sem lesz jó. És hogy látványosan jólesik neki, ha megdicsérjük. De ettől persze nem teszi mindig azt, amit kérünk tőle. Vagyis, elérkeztünk a „répa és pálca” időszakhoz. Ami nem azt jelenti, hogy a gyereket répával jutalmazzuk és pálcával büntetjük. A „carrot and stick” módszert évszázadok óta használják a diplomáciában, a politikában… és a gyereknevelésben. Konyhanyelven annyit jelent, hogy a büntetés és jutalmazás kombinálásával érjük el célunkat. Például, hogy a cseh államfő aláírja az unió reformszerződését. Vagy, hogy Lola visszapakolja a szekrényébe a kiszórt és a szoba közepén fölbálázott ruháit. Igen ám, de mennyi és mi legyen a répa, mennyi és mi a pálca? Néhány nappal ezelőtt olvastam egy internetes felmérésről, amelyet magyar szülők körében végeztek. Kiderült, hogy tíz magyar szülőből négy egyáltalán nem büntet. Hanem magyaráz és jutalmazza a helyes magatartást. A büntetést (figyelem, nem a verést, hanem valami olyasmi megvonását, amit a gyerek szeret, a sarokba állítást stb.) mindössze tizenkilenc százalék választja. Hát, kérem szépen, akkor most töredelmes vallomás következik. Alex és én a kisebbséghez tartozunk. Vessenek ránk követ, de mi bizony beküldjük a szobájába a gyereket, ha már semmi más nem működik. Először jön a szép szó, aztán az erélyesebb szép szó és magyarázat, majd a büntetés verbális előrevetítése egyszer, kétszer, végül egy utolsó visszaszámlálás. Ha háromra sem közelednek az álláspontok, akkor jön a büntetés. Miután nem néz sok tévét, és nem akarjuk, hogy a televízió egyfajta jutalom legyen, nem azzal fenyegetjük. Nem akarjuk elvenni a játékait, és a szeretetmegvonásban sem hiszünk. Így alakult ki a „daddy bevisz a szobádba, ahol elgondolkodhatsz”. A szobáját szerencsére szereti annyira, hogy békeidőben nem társítja hozzá a büntetés emlékét… De ez sem mindig működik. A múltkor például elfelejtett kijönni bocsánatot kérni, mert megtalált valami rég elveszettnek hitt könyvet. Szóval, telis-tele vagyunk dilemmákkal. És, az a helyzet, hogy apu sem segített sokat. Egyrészt közölte, hogy a maga részéről örül annak, hogy rendes ember lett belőlünk, és nem igazán emlékszik ezekre a dolgokra. Másrészt pedig, és be kell lássam, ebben igaza van, ami huszonöt-harminc évvel ezelőtt működött rajtunk, az nem biztos, hogy ma működik Lolán.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Minden egy óbudai kávézóban kezdődött. Helyesbítek. Minden egy greenwichi lakásban kezdődött. Vagyis, inkább Ádámnál és Évánál...

Na jó, ennyi időm nincs. Térjünk vissza Óbudára. Szóval, minden ott kezdődött, egy kávézóban, az év elején.

A könyvkiadó két kiváló munkatársa cinkosan összemosolygott. Aztán egyikük megszólalt: „Arra gondoltunk, hogy nem lenne-e kedved megírni a Lolával az élet folytatását? Úgy szeretik az olvasók...” Azt a mindenit. Hát ez jól esett. De legalábbis megsimogatta az önérzetemet. Mert ha egy kiadó azt kéri, hogy adj uram Isten, de azonnal írj folytatást az alig egy évvel azelőtt megjelent könyvedhez, hát az minden, csak nem negatív kritika. Az azt jelenti, hogy tetszik, amit csinálsz, hogy bízunk benned és csak így tovább. Még 300 oldalt. Most. Ha lehet holnapra. De tegnapra mégjobb lenne.

Hogy mondja meg az ember a kiadójának, hogy nem, nem szeretné megírni a könyve folytatását? Még nem. De talán soha. Mert a Lolával az élet könyv úgy volt jó, ahogy volt. Vártátok, vártam, dédelgettem sokáig, nem sürgettem, hagytam természetes úton világra jönni. Gyertyafény és kellemes muzsikaszó mellett. Otthon. És akkor most azonnal essek teherbe újra? De hiszen alig épültem föl az első „gyerekem” születéséből. Hiszen alig babusgattam, alig élveztük egymás társaságát – ő meg én. Lassan muszáj volt megszólalnom, mert a két lelkes szempár egyre türelmetlenebbül meredt rám. „Nem, azt hiszem még nem állok készen a folytatására. És talán az olvasók sem. Azt szeretném, ha a második részt ugyanannyira várnánk, mint az elsőt vártuk. Ha ugyanolyan odafigyeléssel, ugyanolyan szeretettel készülne, háborítatlanul...” Már nyitották is a szájukat, hogy dehát... de én rendületlenül folytattam. „Van egy jobb ötletem.” És mesélni kezdtem nekik arról, amit tulajdonképpen én is akkor fogalmaztam meg először hangosan. Egy álomról, ami réges régen ott volt, valahol megbújva az agyam egy eldugott szegletében. De addig soha nem merészkedett elő onnan. Meséltem nekik egy mesekönyvről, amelyben szavak és képek szorosan összetartoznak, incselkednek, játszanak egymással. Egy kötetről, amely visszaadja az óvodás gyerekek lenyűgöző, izgalmas, őszinte és néha meglepő világát. A két borító közé csomagolt csodavilágról, amelyet egy négyéves, cserfes kislány kalandjain keresztül fedezünk föl. „Meséljen most Lola,” mondtam nekik egyre lelkesebben. „Mert a világ sokkal-sokkal szebb úgy, ahogy ő látja!” Kint volt. És milyen jól esett! Azonnal összeállta a kép. Behúnytam a szemem, és láttam magam előtt Lola meséit. A Lolameséket. Hiszen néhányszor, a Nők Lapja hasábjain már kipróbáltam, milyen belebújni a saját lányom bőrébe. Milyen az, ha a történetet ő mondja el. Így született meg például az esküvőnk meséje, bő két évvel ezelőtt. Ezekre a cikkekre rendre nagyon jó reakciók érkeztek, úgy tűnt, hogy az olvasók is szeretik Lolát olvasni, „hallani”. Nekem pedig fantasztikus utazás volt a gyerekem világába tett kirándulás. A kiadósok reakciója rántott vissza az óbudai kávéillatba. „Tetszik. Szuper. Csináljuk. És tudod, mi lenne igazán nagyszerű? Ha az egyik meséből rajzfilmet is készítenénk, amit hozzácsomagolunk majd a könyvhöz DVD-n. Így a gyerekek olvashatják és nézhetik Lolát – akár egyszerre.” Pont. A terv megszületett. A terv jó volt. A terv lelkesített mindannyiunkat.

Az nem volt kérdés, hogy Lola világát azzal a Faltisz Alexandrával teremtjük meg, aki Lolát már az első könyvben és a magazin oldalain is megálmodta. Szaszával mára remek csapatot alkotunk, igazi alkotópárossá értünk, olyan kreatív társakká, akik fél szavakból is megértik egymást. Én úgy írok, hogy szinte látom, mit fog rajzolni, ő pedig úgy rajzol, hogy szinte végig sem kell olvasnia a mondatot. Elkezdődött a munka, és nem volt megállás. Azt hamar eldöntöttük, hogy a Lolamesékből nem csak egyetlen könyv születik majd, hanem egy sorozat. Egy sorozat, kötetenként három-három mesével, amelyek közül egy-egy kiválasztott darabból rajzfilm is készül. Igen ám, de ki fogja készíteni a rajzfilmet? Kié lesz az utolsó, még üresen maradt hely a mozaikban? „Hát majd a Cinemon!” vágta rá Gabi, a kiadó vezetője. „Cinnamon? Mint fahéj?” bámultam rá. Járatlan voltam a filmes animáció világában, de azt nem gondoltam, hogy ennyire... „Dehogy. Cinemon, mint filmstúdió. Fiatal, tehetséges csapat, korábban is dolgoztunk velük, szerintem tetszeni fog nekik az ötlet.” Forogni kezdett velem a világ. Eljöttem kávézni Gabiékkal Óbudára így, február derekán, és hazamegyek egy őszi mesekönyv és rajzfilm (!) tervével.

Még aznap este nekiültem. Megvártam, hogy elcsendesedjen a ház, aztán Lola és Alex ritmikus szuszogására kinyitottam a csapot a fejemben. Kitaláltam és összeírtam három könyvnyi, vagyis kilenc mesényi anyagot vázlatosan. Az nem volt kérdés, hogy melyik történetből készül majd az első rajzfilm – és mi lesz az első kötet címadó meséje. Paracsidom kertészet. Így, Lolásan, mint: paracsidom. Néhány hónappal azelőtt elültettünk egy maréknyi paradicsom vetőmagot, harmadik emeleti lakásunkban. Beletelt vagy fél évbe, mire lett belőle valami. Gondolhatjátok, mi kérdésmennyiséget zúdított ránk a gyerek, mire leszedhette a hat, azaz hat szem mini bogyót, ami nőtt rajta. Szóval az első mese témája adott volt: Mi történik a maggal, ha elültetjük? Miért kell rá várni? Aztán jött a többi is: Miért dolgoznak a felnőttek? Mitől tart örökké a barátság? Miért beszélnek sokféle nyelvet az emberek? Miért nem mindenhol a Jézuska hozza az ajándékot? És a többi, és a többi...

Sok-sok ember összehangolt munkája kellett ahhoz, hogy ezekből az (khm...) ötlet vetőmagokból valódi mesekönyv és igazi rajzfilm legyen. De megcsináltuk. Munkánk gyümölcse – dacolva hideggel, esővel, széllel, faggyal - november harmadikára megérik. A jövő héten újra jövök, és elmesélem, hogyan is készült el a rajzfilm, hogyan állt össze a Lolamesék világa, és milyen volt magunkat először egy grafikusművész szemén kereszül látni. Szóval, folyt. köv.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 3
Címkék:
Értékelés: 5.00

A vezető óvónő irodájában ült, tányérnyi, csillogó szemekkel. A haja borzasabb volt a szokásosnál, és gyanúsan pirosas színben játszott a két orcája.

„Mammma....”, suttogta, amikor beléptem. És ha lett volna ereje, egész biztosan a nyakamba ugrik.

Háromnegyed órával korábban szokatlan dolog történt. Megcsörrent a telefonom (nem ez volt a szokatlan), a kijelző azt írta: „Ovi” (ez viszont nagyon is). El is felejtettem, hol vagyok (egy munkamegbeszélés közepén), és egy gyors „bocsánat” után fölvettem. „Anyuka, Lola rosszul lett a piacon. Elájult. Itt van az irodámban, kicsit jobban van, de lázas, érte tud jönni?” – mondta egy szuszra Zsuzsa néni. Valahogy kinyögtem, hogy jövök – a kollégáim, többnyire szülők maguk is, szerencsére megértették a helyzetet, és mivel már amúgy is majdnem végeztünk, utamra bocsátottak.

Nem emlékszem, hogy értem az óvodába, a kocsi valószínűleg magától odatalált. Nincs mit szépíteni a dolgon, pánikoltam. Láz. Gyenge végtagok. Szédülés. Rosszullét. Sertésinfluenza! H1N1! Naponta mondjuk a Híradóban. Igyekszünk fölöslegesen nem izgatni a nézőket, de a híreket nem tudjuk és nem akarjuk elhallgatni. Épp Lola rosszullétét megelőző este számoltunk be egy édesapáról, aki minden előzmény és tünet nélkül rosszul lett – és meghalt. Ez persze igen ritkán történik meg, és semmiképpen sem gyakrabban, mint a „mezei” influenzafertőzések esetén. De én rémeket láttam. Ugyanis az embereknek azon csoportjába tartozom, akik azonnal a legrosszabbra számítanak. Leparkoltam, és beszaladtam a gyerekért.

„Mammma” – és úgy nézett rám, hogy abba a legkeményebb szív is beleolvadt volna. Volt abban a tekintetben minden. Fájdalom, megkönnyebbülés, tanácstalanság, szégyenkezés – és egy kis huncutság, ugyanis épp egy édes aprósütemény utolsó darabját tüntette el a szájában. A „mi történt?” kérdésre Zsuzsa néni válaszolt először. Kiderült, hogy a gyerek nem ájult el, hanem „csak” elsápadt és összecsuklott, az óvodai piaclátogatás közepén, az óvó néni kapta el. „Nem bírta el a lábam a Lolát” – fűzte hozzá megcáfolhatatlan magyarázatát a lányom a történethez.

Fölnyaláboltam, tüzelt a homloka. Hazafelé fölhívtam a doktornőt, akinek óriási gyakorlata van a pánikoló szülők helyretételében. Meg is nyugodtam volna, ha nem úgy fejezi be, hogy „azért, ameddig nem néztem meg, ne vigyétek sehová. Biztos, ami biztos.”

A helyzetet árnyalja, hogy otthon éppen csomagoltak Alex szülei, akik a hétvégi budapesti látogatás után hazakészültek. Arról már korábban is írtam, hogy a betegségek kezelésében és a rájuk adott reakcióban igencsak különbözünk mi, magyarok tőlük, angoloktól. Odaát teljesen természetes, hogy a gyereket akkor is közösségbe viszik, ha az orra megállíthatatlanul folyik, és úgy köhög, akár egy beteg szamár. Igaz, ha nem tennék, akkor alig lennének az óvodákban és bölcsődékben, olyannyira mindennapos dolog angol gyerekkörökben a megfázás vagy a hurutos megbetegedés. Így viszont szépen mennek körbe a kórokozók, egymást fertőzik oda-vissza, testvériesen. Szóval, nem drámáznak minden egyes gyerekbetegségen, mint, khm, egy bizonyos édesanya, akit nálam jobban senki sem ismer… Na mármost, ahogy beléptem az ajtón, karomban a gyerekkel, akinek kezei-lábai lógtak erőtlenül, az angolok tekintete nem nyugtatott meg. „Csak nem?”, kérdezte az anyósom, és láttam, hogy már azt kalkulálja, hogyan tudna mégis itt maradni Magyarországon, mert nincs az a nagymama, aki egy H1N1-fertőzött gyereket otthagyna. „Nem tudom, nem biztos. Majd az orvos megmondja” – válaszoltam, és letettem Lolát a kanapéra. Lassan visszatért belé az élet. Kispárnát kért, takarót, rajzlapot és filctollakat.

A doktornő délután futott be. Vizsgálta, tesztelte, kopogtatta, aztán kimondta az ítéletet. „Arcüreggyulladás és valamilyen vírus. De nyugi, valószínűleg nem H1N1.” Úgy éreztem magam, mint aki reggel óta nem vett levegőt. Az agyam racionálisabb fele működésbe lépett, és felfogtam, hogy az egész újinfluenza-őrület pusztán attól őrületes, hogy nem ismerjük a vírust, hogy új, hogy most először találkozunk vele. Viszont a gyereknek infralámpázásra van szüksége, ágymelegre, sok vitaminra, orrcseppekre, és arra, hogy az anyja ne pánikoljon. Igenis, értettem.

A nagyiék azóta hazarepültek, Lola pedig négy nap itthoni kúrálás után Kaposváron, a friss levegőn lábadozik a nagypapájánál. Holnap megyünk érte. Csak előtte még ma este elmondom a híreket a legújabb fertőzésekről meg az oltóanyagról…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 3
Címkék:
Értékelés: 4.53

Nem vagyok benne biztos, hogy akarok gyereket – mondta a lány, aki valójában már nő volt.

Harminc-egynéhány éves, érzelmi, egzisztenciális, intellektuális és testi ereje teljében lévő, ízig-vérig nő. A barátnőm. Hívjuk, mondjuk, Timinek. Éppen olyan, akire azt mondják: „itt lenne az ideje a családalapításnak...”

„…mert a végén még kifut az időből.” Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor a társadalom szemében egy harmincas, negyvenes nő kifut az időből? Szentségtörés-e, ha egy nő úgy dönt, hogy nem akar gyermeket szülni? Egyáltalán, soha. Mert úgy érzi, az élete így is kerek, boldog, vagy mondjuk úgy, hogy ebben a világban az embernek önmagára vigyázni is elég kihívás. Baj van Timivel, ha neki éppen elég az unokahúgokkal és keresztgyerekekkel, no meg a szintén „korban lévő” barátnőkkel eltöltött heti néhány óra a babázásból? Most, az elején szólok, hogy nem tudom a választ ezekre a kérdésekre, és ez valószínűleg a cikk vége felé is így lesz. Viszont egyre több olyan nővel és férfival találkozom, akik lassan bevallják önmaguknak, hogy gyermekek nélkül szeretnék leélni az életüket. Ha valaki érdeklődik a családalapítási szándékok felől, megvan a jól bevált, kitérő válaszuk… de négyszemközt, egy pohár bor mellett, vagy otthon, egyedül, a fürdőszobatükör előtt, képesek és hajlandóak kimondani: „én nem szeretnék gyereket”. És, láss csodát, a plafon nem zuhan rájuk.

Goti a legjobb barátnőm. Néha kitikkadva fölhív, és elmondja, mennyire kifárasztotta imádott 0, 2 és 4 éves csemetéje aznap. Végighallgatom, együtt érzek, szinkronban csóváljuk a fejünket… aztán elnevetjük magunkat, és megint, százezredszerre is megbeszéljük, hogy ő azért született, hogy egyszer anyuka legyen, ez volt minden vágya, megkapta, el nem cserélné senkivel, mert nehéz napok ide vagy oda, minden úgy van jól, ahogy van. Fél órával később aztán megint csörög a telefonom. Fönt említett harmincas barátnőm, Timi hív, és elmeséli a tegnap esti randit, akiről kiderült, hogy nem az igazi. Ő sem az. Aztán vicces monológba kezd, amelynek az a vége, hogy milyen jól érzi magát most egyedül. Este e-mailt kapunk Alex legjobb barátjától és a szerelmétől, Londonból. Beköltöztek életük első saját lakásába, képeket is küldtek – a hely egy cipősdobozra emlékeztet, de Mike és Kate nagyon büszke rá. Együtt örülünk velük, de miközben fogalmazzuk a válaszlevelet, eszembe jut egy tavaly nyári budapesti beszélgetésünk. Amikor egy fröccs mellett megkérdeztem Mike-tól, hogy nyolc év boldog együttlét után tervezik-e a családalapítást Kate-tel, nagyon udvariasan válaszolt. Nagyjából azt, hogy nagyon jól megvannak, nem hiányzik nekik a gyerek. Nem látják magukat anyaként és apaként. Ha öt évvel ezelőtt fölteszi nekem valaki ugyanezt a kérdést Brüsszelben, lehet, hogy én sem válaszoltam volna egyértelmű igennel. Gyereket egyszer, majd, a jövőben, mindenképpen akartam. De azt akkor nem gondoltam volna, hogy ma egy majdnem négyévessel élünk boldogan Budapesten, egy vegyes házasságban. Lola hirtelen köszönt be az életünkbe, a szerelmünkbe, hívatlan ajándék volt. Tudatosan legalábbis nem hívtuk – de legeslegbelül, titokban, ez azóta egyértelműen kiderült, mindketten nagyon szerettük volna. Ő pedig jött, (napvilágot) látott és győzött. El sem tudnám képzelni nélküle az életünket.

De vajon joga van-e egy embernek kijelenteni, hogy nem szeretne gyereket? Egyáltalán, jog kérdése ez? Elvárásé? Vagy választásé? És mit gondoljunk arról a nőről, aki így dönt? Mit gondoljanak róla azok a nőtársak, akiknek nem lehet gyermekük? Valóban azért vannak a nők, hogy gyereket szüljenek? Mert ez a természet rendje? Önző dolog ezzel szembe menni? Esetleg… senkinek semmi köze hozzá? Ahogy öregszem (nem jó, közeledem a 35 felé), az utóbbi felé hajlok. A kérdezés jogát nem vitatom el senkitől. Vannak a társadalomnak kialakult szokásai, vannak az emberi testnek biológiai adottságai és folyamatai. Persze, hogy érdekli az embertársakat, barátokat, felmenőket, hogy egy harmincas nőnek miért nincs még férje, gyereke, sőt gyerekei. Kérdezni szabad. Számon kérni nem biztos.

A boldogságra való törekvést senkitől sem lehet elvitatni – márpedig ez az egy, a törekvés rá, mindenképpen közös mindannyiunkban. Én úgy vagyok boldog, hogy van egy gyerekem, és pár év múlva, remélem, lesz még egy. Goti úgy, hogy három deddel vív nap mint nap. Timi nem biztos benne, hogy akar, az igazit keresi, és ha megtalálta, talán rájön, hogy mégis. Vagy arra, hogy nem. Mike és Kate pedig… nos, ők ketten boldogok, így akarnak megöregedni, egymásnak.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 6
Címkék:
Értékelés: 5.00

Exkluzív képkockák D.Tóth Kriszta készülő mesefilmjéből!

"Sziasztok!

Jó hírem van:

Mostantól rendszeresen tudósítalak Benneteket arról, hogy állunk a munkával.
Hamarosan újra jelentkezem,

Kriszta"

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

Van egy régi, sárgulófélben lévő fényképünk. Ketten vagyunk rajta, András öcsém és én.

1983 telének egy estéjén a fürdőkádban ülünk, alig látszunk ki a habból, és egy lerobbant flakonnal játszunk, önfeledten. Persze, egyikünkön sincs ruha. Hiszen fürdünk.

Fotó: Lukács Dávid

Nem voltunk az a kifejezetten meztelenkedős család, anno. Anyukánk, ha úgy hozta a sors, előttünk zuhanyozott, és ha épp nem volt tiszta törülköző, hát ruha nélkül szaladt ki a fürdőszobából, hogy kivegyen egyet a fiókból. Apu már szégyenlősebben állt a kérdéshez, de ha beszélni akartunk a testünkről, nem tett úgy, mintha UFO lenne, és nem tudná, miről van szó. Az öcsém és köztem hat és fél év van, a közös fürdőzések tehát nem tartottak olyan nagyon sokáig. Nagyjából kilenc-tíz éves lehettem, amikor szóltam anyunak, hogy külön fürdőt szeretnék, és ha lehet, a minden lében kanál kistesót tartsák az ajtó másik oldalán. Olyankor apu Andrissal játszott, anyu pedig odahúzta a kád mellé a kissámlit, és addig beszélgettünk, míg ki nem hűlt a víz. Elmondtam neki a titkaimat. Szóval, azt hiszem, nagyjából olyanok voltunk, mint sok más magyar család.

És, azt hiszem, most is olyanok vagyunk (egy csipetnyi - na jó, teáskanálnyi - angol beütéssel). Lola másfél hónap múlva négyéves. Alig két éve, hogy ezeken a hasábokon arról írtam, mennyire szeret pucéran futkosni a lakásban, hogy minden alkalmat megragad, hogy levehesse legalább a trikóját - amellyel aztán szisztematikusan letörölget minden egyes útjába kerülő bútordarabot. Ez persze, figyelmembe véve hasas kétévesünk testi adottságait, kifejezetten mókás volt, nem gördítettünk tehát akadályt a pucér takarítás elé. De nem csak ezért nem volt téma nálunk a meztelenkedés soha. Hanem azért sem, mert Alexnak és nekem hasonló a véleményünk róla. Nem meztelenkedünk mániákusan, nem nyitunk ajtót alsóneműben, nem csatlakoztunk a brüsszeli/budapesti naturista klubhoz, de nem jövünk zavarba a másik testének látványától. Ha zuhanyozom, nem csukom magamra a fürdőszobaajtót, és Alex sem zavarja ki a lányát, ha Lola valami nagyon fontosat akar neki mondani, amíg ő a fürdőkádban ül. Már túl vagyunk azon is, hogy „neked miért van ott az, ami a mamának és nekem nincs?" Egy ideig a gyerek a vécére is bejött velünk, de erről leszoktattuk, mert most már elég nagy ahhoz, hogy azt a néhány percet képes legyen balesetmentesen egyedül is eltölteni a lakásban, és különben is, annyi magány a mamának és a daddynek is jár.

Idén nyáron aztán sok minden megváltozott. E változás első jele az volt, hogy nyaralás előtt Lola azt kérte tőlem, ne fürdőbugyit vegyek neki a strandra, hanem bikinit, de legalábbis egyrészes fürdőruhát. Először azt hittem, ez a kis-középső csoport nagylányainak hatása, hiszen az óvodai úszásórákon a négyévesek rendre „nagylány" úszódresszben jelentek meg, míg a hároméves Lolával (egyszer-kétszer) az is előfordult, hogy alul úszóbugyit, fölül pedig kizárólag karúszót viselt. De teljesítettem a kérését, és beszereztem neki két bikinit. Nagyon helyesen mutatott bennük, noha - mondanom sem kell - a fölső résznek az égadta világon semmi gyakorlati funkciója nem volt. Az, hogy nem holmi divathóbortról vagy szó, hanem valami változni kezdett a lányunk testtudatában, akkor lett egyértelmű, amikor a papitól kapott nyári ruhácskát csak a fürdőszobában, csukott ajtó mögött volt hajlandó fölpróbálni - és nem az egész család előtt. Később pedig egy internetes videotelefonálás alkalmával arra kérte az Angliában ülő másik nagyapját, hogy ugyan menjen már ki a szobából, de legalábbis takarja el a szemét, ameddig ő itt, Budapesten, a kis kamera előtt, fölveszi a pizsamáját.

Egyszóval, Lola szégyenlős lett. Egyelőre csak a két nagyapja és a nagybátyja, valamint minden félig ismert és teljesen ismeretlen felnőtt férfiember előtt - de elkezdődött. Mivel mi nem szoktunk vele együtt fürdeni, kisöccse pedig még nincs, nem tudom tesztelni, hogy a közös fürdőzéssel kapcsolatban változott-e az álláspontja. Kivételek azért persze vannak. Az augusztus végi kánikulában nem egyszer előfordult, hogy amikor délután érte mentem az óvodába, trikó nélkül rohangált az udvaron. És amikor óvatosan megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e neki a bikinifölső, gurgulázva nevetni kezdett, és közölte, hogy Dodó és Kole a barátai, és mint olyanok nyugodtan láthatják őt fölső nélkül. Erre persze további kérdések is fölmerültek bennem, például az óvodaudvarra betévedő „apukabácsikról", akik előtt máskor a benti nadrágot is alig akarja átvenni reggelente... de inkább nyeltem egy nagyot - és nem kérdeztem semmit.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

Megkockáztatom, hogy örökre kitiltanak az Ecseri piacról, és elmesélek valamit. Pontosan úgy, ahogy az megesett.

A történet még Spanyolországban kezdődött, ahol Lola – mit neki a tenger, a pálmafák meg a medence kristálytiszta vize – a kisváros hetipiacát tartotta a legérdekesebbnek.

Szombat délelőtt fölfalt egy kisebb andalúz falura való olívabogyót, kipróbálta a kézzel festett kasztanyettákat, majd a családot kevésbé finoman a bolhapiac felé navigálta. Ott aztán, dacolva a 35 fokos hőséggel, minden egyes ékszerárus standjánál elidőzött vagy negyedóráig. A végére föladtuk, hogy aznap bármi más programot is bekitassunk, és átadtuk magunkat a régiségárusok jókedvű kavalkádjának.

Nem csoda tehát, hogy hazatérvén a nyaralásról, az első szabadnapunkon az Ecseri használtcikk-piac felé vettük az irányt. Alex, a lányához hasonlóan, imádja a piacokat, nekem pedig meggyőződésem, hogy egy kultúra megismerésének elengedhetetlen része a bolhapiaci látogatás. A gyerek alig bírt magával, az apja ugyanis alaposan befűtötte: „Olyan piacra megyünk, ami telis-tele van csillogó dolgokkal!” Már a bejáratnál fényesebben csillogott a szeme a nagymama arany(ozott) brossánál. Céltudatosan vetette be magát az árusokon át vezető első utcácskákba. És, csakúgy, mint a spanyol mercadón, itt is a kis tálkákba kitett apró fémtárgyak, ékszerek, miniatűr porcelánállatok érdekelték. Elmagyaráztam neki, hogy még véletlenül sem szabad ezeket a tárgyakat elejteni, így jobban teszi, ha csak messziről vizsgálja meg őket. Lelki szemeink előtt megjelent, ahogy Lola kicsi kezeiből kibucskázik és az Ecseri betonján zillió darabra törik egy porcelánmacska. Amelyre aztán kénytelenek leszünk elfogadni az árus által meghatározott árat. Alku nélkül, naná. „De legalább megsimogathatom őket, mama?” – kérdezte reménykedve. „Na jó, de csak egy ujjal, és úgy, hogy ott vagyok én is melletted.” Ebben megegyeztünk, és kiválasztottuk a párnás kis mutatóujját mint a simogatás eszközét.

Minden a legnagyobb rendben működött. Amikor az árusok látták, hogy a kis mutatóujj finoman, szigorú szülői felügyelet alatt simogatja a portékát, megnyugodtak. Volt ott minden: a nagymamabrossoktól a régi köves gyűrűkig, szecessziós égetett kitűzőktől a fölvarrható kommunista jelvényekig és majolika kisállatokig. „Ez csupa-csupa drágakő!” – kiáltott föl néha Lola, és csak úgy piroslott az izgalomtól a két orcája. Ott, azon nyomban meg lehetett volna zabálni. Én magam nem láttam sokat a piacból, hiszen egy pillanatra sem mertem levenni a szemem a gyerekről (Alexet a régi motoralkatrészeket, használt karburátorokat és rozsdás szerszámokat áruló szaki boltjánál végleg elveszítettük), de sebaj.

Körülbelül egy órája piacozhattunk, amikor Lola meglátta A standot. Telis-tele pici kristálymacskákkal, porcelánkutyákkal és üvegelefántokkal. Fölemeltem, hogy jól lássa őket. Az árusnak (nyugdíjasnak látszó, ősz hajú, egyáltalán nem kedves arcú hölgy) már ez sem tetszett. Még egyszer, jó hangosan figyelmeztettem Lolát arra, hogy vigyázzon, és hozzátettem: „Az lesz a legjobb, ha ezen a pulton csak a mama kezéből nézed meg a kincseket.” A gyerek érezte az árusból kiömlő feszültséget, és azonnal beleegyezett. A harmadik macska után azonban kinyújtotta a simogatóujját, és egy gyors, de leheletkönnyű mozdulattal a sárga kiselefánt felé nyúlt. A nő, mintha csak erre várt volna, fölugrott a székéről, és „nnnaaa, na, na, na na!” – felkiáltással úgy rákiáltott Lolára, hogy az majdnem elsírta magát. „Ne tessék aggódni, nagyon óvatosan simogat. Nem is veszi föl, csak megnézi” – próbáltam menteni a menthetetlent. „Ja, kérem, ebből áll az egész napunk: csak megnézi…” – buggyant ki belőle a kincstári keserűség. „Őszintén sajnálom, hogy nem vásárolnak sokan, de nem mi tehetünk róla, és a lányom igazán nem akarja bántani a portékát” – feleltem. „Mér' nem a játszótérre viszi a kölykét, ha azt akarja, hogy szórakozzon? – kiabálta. – Na, húzzanak innen!” Alex szája, a szó szoros értelmében, tátva maradt. Hozzászokott már a Magyarországon gyakran tapasztalható sajátságos kereskedelmi és vendéglátó-ipari kultúrához, de ez neki is egy „első” volt. Lola és én addigra – szintén tátott szájjal – sóbálványként bámultunk az asszonyra, míg Alex el nem vonszolt minket.

Hazafelé a lányunkkal a néniről kellett beszélgetni. Lola ugyanis nem igazán értette, hogy valaki, akinek ennyi kincse van, és ilyen szépen csillognak az apró állatkái, vajon hogy lehet ilyen mérges… Nem tudunk neki kielégítő magyarázatot adni, csak azt, hogy mi sem értjük. És ti?

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 4
Címkék:
Értékelés: 4.96

Van valami, amiről három és fél éve nem merek beszélni. Kerülgetem, szagolgatom, incselkedem vele.

Majdnem leírom az első mondatot, aztán megfutamodom. Újra, újra és újra. Hát most megint megpróbálom. Okosabb nem lettem a legutóbbi próbálkozás óta. Talán csak bátrabb...

A más gyereke. A barátnőmé. A nőé a szomszédból. A lányé a játszótérről. A hölgyé a kisboltból. Nem az enyém. Durva, hisztizik, szemtelen, hangos, gonosz. Idegesítő. Olyannyira, hogy menten felrobbanok. De nem szólok egy szót sem. Mert nem az enyém. Hölgyeim, uraim, tegye föl a kezét, akinek még soha, egyetlen alkalommal sem viszketett a tenyere valaki más gyereke miatt. Hát az enyém viszketett. Bizony. Nem vagyok rá büszke, de vállalom.

A legutóbb a parkban. Lolával gyalogoltunk békésen a játszótér felé. Amikor a gyerek meglátta a hintát, kilőtt, mint az ágyúgolyó. Nagyjából félúton járt, amikor egy ötéves forma kislány észrevette, mire készül a lányom. Azonnal fölpattant a biciklijére, és teljes erejéből elkezdett tekerni. A hinta felé. Megtorpantam, és éreztem, ahogy a szívem zakatol a mellkasomban. Olyan voltam, mint egy pályaszéli szurkoló, akinek a kedvenc csapata a nyerő pozícióból egyszer csak a döntetlenbe, aztán a vereségbe csúszik le, mindössze húsz másodperc leforgása alatt. Kívülről semmi nem látszott, de magamból teljesen kifordulva drukkoltam a gyerekemnek... aki pontosan kettő lépéssel maradt le a hintáért folytatott versenyben. És természetesen mélységesen csalódott volt. A másik pedig kaján vigyorral az arcán ült föl és lökte magát egyre magasabbra. Nekem a szívem szakadt meg, de nem mondtam semmit. Nem mondhattam, hiszen a gyerekek világa kíméletlen, a szabályai pedig egyértelműek. Mindegy, hogy ki vette észre először, hogy kinek az ötlete volt eredetileg a hintázás. Aki előbb ér oda - teljesen mindegy, hogy segédeszközzel vagy anélkül -, az győz. És ez most nem Lola volt. „Lolám, édesem, megvárjuk, amíg a kislány befejezi a hintázást, utána te jössz."

Amíg álltam a hinta tövében, eszembe jutott egy másik történet, amely nem messze onnan, a homokozóban történt néhány héttel azelőtt. Száraz, forró idő volt, a szél fújta a homokot. A gyerekek vizet hordtak a homokozóba, hogy gyúrni lehessen az anyagot. Hárman dolgoztak együtt, homokgombócokat gyúrtak. A lányom kitalálta, hogy készítsenek belőle harminckilencet. Egészen Dinike megérkezéséig minden békés volt. A kisfiú fél fejjel volt magasabb és két decibellel hangosabb Lolánál. Hirtelen robbant be a homokozóba, és azonnal kiszúrta magának a gombócokat. Megállíthatatlanul rájuk rontott, és az összeset agyontaposta. A hintázó kislányban és benne egy valami volt közös: a kaján vigyor. Az én viselkedésemben pedig a teheteten düh. „Dinike! Ezt nem szabad!" - kiabálta a messzi padról a nagymamája, és azzal a lendülettel visszatért a kötéséhez. Lola zokogott, belőlem meg annyi jött ki, hogy „Nem bizony, Dinike...", aztán nekiálltam újra a gombócoknak.

Meddig mehet el a másik gyereke? Tovább, mint a sajátom? És mikor szólhatok rá? Ha félrelöki a lányomat a csúszdánál? Ha hisztizik mindenért, ami él és mozog, meg azért is, ami nem? Ha a játszótéren kérdezés nélkül belenyúl a ropiszacskómba? Én a legtöbbször tanácstalan vagyok. Nem az enyém a gyerek. Nem én nevelem. Én pusztán egy tagja vagyok ugyanannak a társadalomnak, amelynek ő és a szülei is. Egyetlenegyszer veszítettem el a türelmemet, és ezt a mai napig szégyellem. Baráti összejövetel volt nálunk, és az egyik barátnőm fia tört-zúzott Lola szobájában. Mindig az kellett neki, ami a másé, és amit megkaparintott, rendre tönkretette. Miután a barátnőmet mindez hidegen hagyta, a negyedik kiabálásra bementem, megfogtam a karját, jó szigorúan a szemébe néztem, és azt mondtam neki: „Ide figyelj, kisapám. Ha még egyszer elveszel valamit valakitől, velem gyűlik meg a bajod, világos?" A gyerek megszeppent, és körülbelül öt percig normálisan viselkedett. Aztán kezdődött elölről az egész.

Közben a kaján kislány megunta a hintázást. Lola boldogan hajtotta magát, nagyjából öt percig, aztán a mászóka felé vette az irányt, ahol éppen két másfél éves sertepertélt. Miután Lola az összes türelemkreditjét elhasználta a hintára való várakozásban, itt már nem volt hajlandó megvárni, amíg a kicsik befejezik. Odalépett közéjük, mire az egyik jobbra dőlt, a másik meg balra. A két anyuka egyszerre termett ott. Szemükben tehetetlen, csöndben parázsló düh. „Lola, ezt nem szabad, ne légy durva", mondtam a lányomnak. „Bocsánat," rebegtem az anyatigriseknek, és közben rájöttem. Arra, hogy Lola talán nem erőszakos és nem hisztizik sokat, de végeredményben ő sem más. Ő is a más gyereke...

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 3
Címkék:
Értékelés: 5.00

Nagyon komoly a verseny. Be kellett vetnünk mindent. Szervezőkészséget, szabadnap-tartalékokat, lelkesedést, energiát. Mert a nyár alapvetően a nagyszülőké.

Legalábbis a fele biztosan. Az óvodai szünetet fölszeleteltük, és a szeletek birtokosai között elkezdődött a vetélkedés. Na, vajon miért?

Hát persze, hogy Lolababáért. Ez már a harmadik nyarunk, amelyet, szülők százezreihez hasonlóan, azzal a feloldhatatlan ellentét okozta dilemmával indítunk, hogy van a gyerek, legalább másfél hónap nyári szünettel, és van a szülő, két, de legfeljebb három hét, munkáltató által engedélyezett nyári szabadsággal. Ha az egyenlet egyik oldalából kivonjuk a családi nyaralást, még mindig marad nagyjából három hét különbség...

Szerencsére a nagyszülők kapva kapnak kínkeserves dilemmánkon, alig várják és elvárják a szokásosnál hosszabb nyári Lolatársaságot. Hetekkel előre szervezik a programokat - édesapám például egy órákra lebontott itinert tett le az asztalra, amelyben volt vadaspark, kézművesfalu, vidrapark, kismedencés gyerekbuli, balatoni kirándulás... a számolatlan fagyigombócról, kifogyhatatlan almalékészletről nem is beszélve. Persze az angol nagymamáék sem maradnak le: kisvonatozás, Gulliver játszópark, pillangófarm és a többi, és a többi.

Ilyen körülmények között és versenytársak mellett ültünk le Alexszal megbeszélni, hogy mit csinálunk Lolával abban az egy hétben, amíg itthon van Budapesten.  Majdnem négyévesen Lola tulajdonképpen már mindenhez elég nagy. Mindenhez, amit valaha a nagyszüleim velünk csináltak a fővárosban. Hónapokig gyűjtögették az aprópénzt, hogy aztán a réz kétforintosokat az öcsémmel elkölthessük a Vidámparkban. A bejáratnál a kezünkbe nyomták a csicsedlivel tömött nejlonzacskót, mi pedig úgy éreztük: miénk az egész világ! És tényleg a miénk volt. Hiszen voltunk Állatkertben is, aztán libegőzni, Úttörővasúton, Csillebércen, fogaskerekűvel a Széchenyi hegyen... Szóval volt honnan példát venni. A jól fölépített családi programpiramis csúcsára, mi mást, a pénteki vidámparki látogatást tettük. Lola ehhez mérte a hetet, eddig számolta, hogy „még hányat kell aludni, mama?" Péntek reggel hatkor fönt volt. Mindent, amit kértünk tőle, elsőre megcsinált. Az utolsó morzsáig megette a reggelijét, és egyedül fölöltözött. Még akkor sem tiltakozott, amikor tetőtől talpig bekentem naptejjel. Az interneten előtte megnéztük, milyen játékok vannak, úgyhogy pontos tervvel érkezett a Parkba.

A dodzsemmel akart kezdeni. Egészen odáig, amíg meglátta a dodzsemet. A látvány ugyanis nem győzte meg, sőt. „Menjünk mama, inkább mégsem szeretnék dodzsemezni" - kérte, és mi mentünk. Egészen a kisdodzsemig, amely valóban sokkal barátságosabbnak tűnt. Igen ám, de abba meg egyedül kellett volna beüljön, amit nem vállalt. „Csak ha te is jössz!" - kiáltott, de mivel elmúltam nyolcéves, nem mehettem. Sebaj, haladjunk tovább! Következett a Vidámpark vadonatúj dzsungel játszótere. És még egy dodzsem, ezúttal vízen. Amit Lola - minő meglepetés - inkább kihagyott. Mint ahogy a vízi körhintát és a mini óriáskereket is. A vidám dzsungelvasút bejáratában aztán kiszúrta magának az ötszáz méter per szekundummal körbeforgó állatos játékot, amelyet kifejezetten bölcsődés korú babáknak találtak ki. Na, arra fölült. És belement, hogy kipróbáljuk a dzsungelvasutat is, amit - ma már tudom - nem kellett volna. Lola lelkesedése már akkor visszaugrott a nullára, amikor a kocsi elindult, és sötét lett. Mire végeztünk, az ölemben ült és a nyakamba fúrta a fejét. Egészen a kijáratig nem sírt, ott viszont kitört belőle a kétségbeesés. „Soha többet ne menjünk oda be, mama!" - kérte könnyes szemmel. Szorította a kezemet, úgy sétáltunk tovább. A párásító kapuktól is félt. A kukacvasútról akkor már hallani sem akart, pedig otthon, látatlanban, az volt a kedvence. Akkor egymásra néztünk az apjával, és föladtuk. Háromnegyed óra sem telt el azóta, hogy kiperkáltuk a belépők árát (hol van már a zacskó kétforintos...). „Menjünk haza, kicsim?" „Igen, menjünk, légyszíveskérlekszépen!" Nem tehettünk mást, elindultunk kifelé. Közben azon tűnődtünk, ki ez a kislány és mit csinált a mi vagány Lolánkkal.

A kijárat után fölkéredzkedett az apja nyakában, morzsolni kezdte a fülét, és azt mondta: „Nagyon jól éreztem magam, mama, de ne jöjjünk ide többet, jó?" Kibuggyant belőlünk a nevetés. Megígértük neki, hogy jó néhány évig nem jövünk. Hazafelé aztán megálltunk a kedvenc fagyizónknál. Leültünk egy padra, Lola a vállamnak dőlt, a szemébe addigra visszaköltözött a huncutság, és azt kérdezte: „Mama, daddy, akkor holnap megyünk libegőzni?"

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 0.00

A szinkrontolmács anya és a kétségbeesett apa a konyhaasztalnál ültek és vitatkoztak. Kezükben karácsonyi bor, a levegőben még ott az eltakarított vacsora illata.

A család alszik. Szegény angol nagyszülők... nem bírták a magyar menyecske és a félig már magyarosított angol legény pengeváltását.

Én mondtam a magamét, felsorakoztattam mindent, amit az egyetemi nyelvészet-stúdiumok alkalmával megtanultam, meg az azóta megszerzett tapasztalatot, és persze azon barátok, ismerősök nyugtató tanácsait, akik szintén két nyelven, két kultúrában nevelik a gyereküket. Ezt próbáltam tenni én is, megnyugtatni Alexet, akinek optimizmusát lenullázták a karácsonyt megelőző hónapok, amikor Lola - hiába értett mindent tökéletesen - nem volt hajlandó angolul beszélni. Az én optimizmusomból viszont még akkor is maradt valami, ha Lola e sztrájk velejárójaként ingyentolmácsként alkalmazott engem, az anyját. Szilárdan bíztam abban, hogy hamarosan föladja a munkabeszüntetést, hogy egyszer csak meglep minket pallérozott angoltudásával - úgy, ahogy kétévesen a magyarral tette. Bíztam a lányomban. Nem úgy az apja - aki nem hagyta magát meggyőzni. Nem hatották meg a magyar felsőoktatásban szerzett nyelvészeti ismereteim, hidegen hagyták az ismerősök, barátok tapasztalatai és a szakkönyvek magvas gondolatai. Mire elfogyott a bor, feladtam. Megállapodtunk abban, hogy az újévben munkára fogjuk Lolát. Beavatkozunk.

A terv a következő volt. Körbetelefonáljuk hasonszőrű barátainkat és összeszedünk egy kis csoportra való, egyívású gyereket. Ezzel párhuzamosan keresünk egy anyanyelvi angoltanárt Budapesten, aki hajlandó valamelyikünk lakásában foglalkozni a kétnyelvű kompániával. A feladat alapvetően az, hogy a 3-4-5 éveseket játékos módszerrel közös angol kommunikációra ösztönözze. Szinte észrevétlenül helyzetbe hozza. Nagyjából két hét alatt sikerült is összeszedni Lola mellé egy másik angol-magyar kislányt, egy amerikai-magyar, és egy új zélandi-magyar kisfiút. Ki gondolta volna, hogy ennyi sorstársunk van? Időközben kiderült, hogy az angolsztrájk meglehetősen átlagos jelenség a kétnyelvű budapesti vegyes nemzetiségű óvodások körében...

A társaság összejött (egyelőre még csak papíron, de a minimális létszám megvolt), és találtunk egy megfelelően rugalmas és lelkes nyelvtanárt, aki meglátta a kihívást a rendhagyó feladatban. Már csak az időpont-egyeztetés volt hátra. És a dolog itt meg is bukott. A négy kölyökből kettő egy óvodába járt, a másik kettő két másikba. Azonkívül a négy családnak volt annyi különböző programja és előre szervezett rokonlátogatása, hogy egy kisebb falunak elég lett volna. Amikor összeírtam mindent, az angolórára két lehetséges időpont maradt: szerda reggel hét és fél kilenc, vagy vasárnap este hat és fél nyolc között. Elszégyelltem magam. Hát ennyire nem számít nekünk a gyerekeink nyelvi nevelése? Hogy minden egyéb előbbre való? Elhatároztam, futok még egy kört.

Közben eltelt két hónap. Már körvonalazódott a kompromisszumos megoldás, amikor az egyik március végi reggelen Lola, szokásával ellentétben, nem nekem kiabált ki a szobájából, hanem az apjának. - „Daddy!" Alex úgy meglepődött, hogy szokásával ellentétben, azonnal kiugrott az ágyból és berohant a gyerekszobába. Ahonnan aztán ki sem jöttek legalább húsz percig. A végén már annyira kíváncsi voltam, min ügyködnek, hogy vettem egy mély levegőt és bementem. A következő látvány fogadott. Alex és Lola ülnek a szőnyeg közepén, pizsamában. Körülöttük angol mesekönyvek szanaszét, a kör közepén ők ketten, összebújva kuncognak valamin, amit Lola mond éppen az apjának angolul. Angolul! Értik? A gyerek egyik nap fölkel, és úgy dönt, hogy mégis beszél angolul. Méghozzá közel tökéletesen. Szerencsére az olyan Lolaizmusokat a mai napig megőrizte, hogy „matomato" (vagyis: „tomátó" = paradicsom), vagy „picsker" (azaz: „pikcsör" = kép). De beszél. Könnyedén, gond nélkül, és tudatosan vált angolról magyarra, aztán vissza. Amikor véletlenül téveszt, nevet, bocsánatot kér és korrigál. Sőt, olyan is van, hogy egy magyar mondat közepén csak angolul jut eszébe egy szó - ilyenkor rám néz és megkérdezi, hogy mondják magyarul, aztán folytatja, mintha mi sem történt volna... Az már soha nem fog kiderülni, hogy alakult volna a Nagy Családi Beavatkozás, milyen lett volna Loláék közös angolórája. De abból, hogy mekkora a csönd a másik három családban a témában, arra következtetek, hogy - így vagy úgy - mindenhol megoldódott a probléma. Hát, kedves Olvasó, így áll Lola a kétnyelvűséggel. Köszönjük, jól!

Ha még többet szeretnél olvasni Loláról, rendeld meg D. Tóth Kriszta könyvét! »

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 3
Címkék:
Értékelés: 2.33

A „mikor lesz Lolának kis testvére?” után a második leggyakoribb kérdés a következő: „Hogy működik Lolánál a kétnyelvűség?”

A „mikor lesz Lolának kis testvére?” után az író-olvasó találkozók stabilan második leggyakoribb kérdése a következő: „Hogy működik Lolánál a kétnyelvűség?” Hogy mennyire egy srófra jár az agyunk, abból is látszik: bizony ez a téma nálunk otthon is benne van az első háromban.

A magyar és az angol nyelv együttes jelenléte kicsit furcsa családunk életében ugyanis a gyerek minden életszakaszában újabb kérdéseket vet föl. Kisded korában még csak azon kellett elgondolkodnunk, ki, mikor, milyen nyelven beszél, dalol hozzá. Neki magának esze ágában sem volt válaszolni – sem angolul, sem magyarul. Aztán elkezdett gügyögni, univerzális babanyelven. A nagyobbacska kihívások a hangutánzás időszakában kezdődtek. Szembesülnünk kellett például azzal, hogy a legtöbb állat teljesen mást mond magyarul, mint angolul. A kutya ugat, a dog azt mondja: „woof”. A malac röfög, a pig meg úgy szól: „oink”. Brekegés helyett a béka a briteknél „ribit ribit” formába önti gondolatait, a lóról (nyihaha vs. „neee”) és a kakasról (kukurikú kontra – ezt figyeljék: „cock-a-doodle-doo”) nem is beszélve. Lolánk ekkor érzékelte először, hogy itt többről van szó annál, hogy a mama magyar, a daddy meg angol. Itt, kérem szépen, komoly kulturális és szemantikai szakadék tátong a család két fele között.

Szóval, voltak mulatságos helyzetek az elmúlt nagyjából három és fél évben. Meg bosszantóak és kétségbeejtőek is. Azzal ugyanis, hogy mi, szülők kiválasztottuk, az interkulturális gyereknevelési kánon mely fősodrát fogjuk követni, a problémák nem oldódtak meg maguktól. A gyerek pedig nem tanult meg egy csapásra mindkét nyelven. A disztingválásról nem is beszélve. Én magyarul beszéltem hozzá a kezdetektől, az apja angolul, ha pedig hárman együtt voltunk, akkor mindketten angolul. Ez egészen addig működött, amíg meg nem jelent, mondjuk, a magyar nagypapi, akinek a jelenlétében én megint csak magyarul beszéltem. Lola meg csupán nézett egy ideig. És nem beszélt. Majd kétéves volt, amikor úgy érezte, hogy megkötött a beton a szabályok körül, és megpróbálkozik időközben felgyülemlett gondolatai közlésével. Második születésnapja előtt nem sokkal hirtelen egész magyar mondatok buggyantak ki belőle – a mama nagy örömére és a daddy még nagyobb kétségbeesésére. A gyerek ugyanis úgy döntött, hogy köszöni szépen, a túléléshez neki éppen elegendő angolul érteni és magyarul beszélni. Így aztán, amikor az angol nagymama kérdezett tőle valamit, ő választékosan válaszolt neki magyarul. Ha az apja angolul megszidta, ő magyarul feleselt. Ha pedig a polcról kellett neki valami otthon, amikor én dolgoztam, addig nyaggatta magyarul az apját, amíg az föl nem hívott, hogy fordítsak. (Lássuk be, a gyerekmagyart még nekünk, tősgyökereseknek is nehéz olykor megérteni, hát még egy konyhanyelven épp hogy próbálkozó külföldinek…) Azért néha persze porszem került Lola jól olajozott nyelvi szabotázsgépezetébe. Ha minden kötél szakadt, és a mama sem volt kapcsolható, azért képes volt angolul beszélni, nem is akárhogy. Ezt látván, igyekeztünk minél gyakrabban helyzetbe hozni őt, aki végül szép lassan, észrevétlenül valódi kétnyelvű gyerekké nőtte ki magát. Azzal azonban nem számoltunk, hogy az ellenálláskorszak milyen mély nyomokat hagy az apja lelkében…

Tavaly karácsonykor volt a mélypont. Angliában voltunk, és a gyerek három napja azzal szórakozott, hogy tolmácsnak használt engem. Egyik este egy pohár borral a kezünkben Lola nyelvi képességeiről beszélgettünk, amikor egyszer csak kibukott Alexből, hogy mennyire aggódik. A megelőző hónapok kálváriája nyomán attól félt, hogy bárhogy trükközünk, Lola mindig is jobban, könnyebben és szívesebben beszél majd magyarul, mint angolul. Hiszen nemcsak a mamája magyar, hanem az óvodája is. Noha a szakvélemények jó ismerőjeként igyekeztem megnyugtatni azzal, hogy Lola pusztán egy-két lépés hátrányban van az angollal, és mire iskolába megy, utoléri magát – hiába. Alex egészen komolyan tartott attól, hogy ha – tegyük föl, szigorúan elméleti alapon – úgy döntünk, valamikor Angliába költözünk, a gyerek hátránnyal indul majd az új iskolában. Arról nem is beszélve, hogy igazán tarthatatlan, hogy az anyját használja szinkrontolmácsnak a nagyszülői házban (teszem azt, ezzel én is egyetértettem).

A történetnek nem értünk a végére... Két hét múlva elolvashatjátok, milyen megoldást találtunk ki az esti borozás közben – és hogy miért is nem lett szükség végül a Nagy Családi Beavatkozásra...

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 3
Címkék:
Értékelés: 5.00

Mit csinál az a madár, mama? – kérdezte Lola, és gyanakodva figyelte a járda közepén fekvő dermedt tetemet. Alszik – válaszoltam azonnal, csípőből.

És közben határozottan húztam magam után a lassító gyereket. Láttam a szemén, hogy tudja, a madár nem ébred föl többé. De nem akartam újra a halálról beszélgetni vele.

Anyák napján virágot viszünk a temetőbe „mamaanyukájának", és hazafelé integetünk az ég felé, mert az angyalok mind ott laknak, onnan vigyáznak ránk. Nagyjából ennyire találkozott eddig Lola a halállal. A témát nem lehetett teljesen kikerülni, hiszen amikor számba vette és lerajzolta a családtagokat, fájdalmasan hiányzott a képről valaki. Így aztán egyszerű, befogadható és szorongásmentes szinten beszéltünk neki azokról, akik valaha velünk voltak, de ma már nincsenek ezen a Földön. Három-négy évesen ez is untig elég.

Egy ideig. Az angyalos magyarázat nagyjából két hónappal ezelőttig elégítette ki Lola kíváncsiságát.  Akkor, minden előzmény nélkül érdekelni kezdte, mi történik a hangyával, ha az ember rátapos. Miért nem mozog többet a macska az úttesten. És mikor ébred föl az angol nagymamáék labradora, mert már eleget aludt. A margitszigeti sétáról nem is beszélve... Egyik vasárnap délután gyanútlanul gyalogoltunk a szigeten, amikor Lola a platánfák tövében meglátta a bronzszobrokat. József Attilától Illyés Gyulán át Kodály Zoltánig mindenkiről el kellett neki mesélni, kicsoda és mit csinált. Aztán ránk húzta a vizes lepedőt.

- Ezek igazi emberek voltak, mama?

- Igen, igazi írók, költők, muzsikusok.

- De most már nem igaziak?

- Ezek szobrok, a szobrok nem igaziak.

- De valamikor igaziak voltak, és most szobrok lettek belőlük?

- Valahogy úgy...

Végül megkegyelmezett, visszaült a biciklijére. De a neheze még hátra volt. Néhány nappal később egy este a szokásosnál nehezebben engedett ki a szobájából, nagy kék szemei furcsán csillogtak. És suttogott, pedig máskor gurgulázva nevetgél az esti mese után - mindenen.

- Kérdezhetek még valamit, mama?

- Persze, kérdezz.

- Te is meg fogsz halni?

Még ebben a dúsgazdag magyar nyelvben sincsenek szavak arra, amit a tekintetében láttam. Meg arra sem, ahogy a gyomrom érezte magát. „Hazudj!" - üvöltöttem magamnak belülről, de elkéstem. Annyira meglepett, hogy kibuggyant az igazság.

- Majd ha nagyon nagyon-nagyon öreg leszek, én is meghalok. De az sok-sok év múlva lesz.

- Neee! - és a karomba vetette magát.

A kérdés óta eltelt három másodperc elegendő volt, hogy összeszedjem magam és meghalljam belsőm ordítását.

- Vagyis, bocsánat, rosszul mondom. Nem, Lola, nem fogok meghalni. Én mindig itt leszek veled.

- Jó, megígéred? - hüppögött, és láttam rajta, hogy nagyon szeretne hinni nekem.

- Igen, megígérem.

- És szobrot sem csinálnak belőled, ugye?

- Nem, azt biztosan nem. Nem lesz belőlem szobor.

- Akkor jó...

Erre nem voltam felkészülve. A pánikszerű félelemre a szemében, a semmivel össze nem hasonlítható szaggató görcsre a gyomromban. Aznap este ugyanolyan nehezen aludtam el, mint Lola. Soha nem szorongtam a halál miatt. Az élet természetes részének tartom, gondolok rá néha, de nem rettegek tőle. És főleg: nem teszek úgy, mintha én kivétel lennék. De most... most valami átalakult bennem, méghozzá villámgyorsan. Hazudtam a lányomnak, mert féltettem a három és fél éves lelkét. Az a kérdés és a hazugság között eltelt néhány másodperc nagyon igazi volt. Egy szoros lelki szimbiózisban élő gyerek és felnőtt közötti kötelék elementáris megfeszülése. Kapaszkodtunk a kötél két végébe, és arra gondoltunk: ez az állapot nem tarthat örökké. A pillanat gyorsan elmúlt és a friss, langyos, nyugtató hazugság beborította a néhány másodpercig háborgó érzéseinket. De alatta ott zakatolt a halálfélelem és a másik elvesztésének gondolata által okozott trauma.

Talán túl sokat gondolkodom a fönti jeleneten, igen. Talán túlanalizálom és túlmagyarázom. Hiszen, ahogy utánaolvastam (mert naná, hogy rögtön utánaolvastam), egy három-négy éves gyerek egészen mást gondol a halálról, mint egy kétszer annyi idős. Elvileg, a Nagykönyv szerint, azt hiszi, hogy aki meghal, bármikor fölébredhet. Hiszen a felnőttek mindenhatók, még ez is hatalmukban van. Végül ebbe a gondolatba kapaszkodtam bele. Hogy Lola talán azt hiszi, én dönthetek úgy, hogy nem halok meg. Egyáltalán, soha. Hogy mindig vele maradok. De nem tudom biztosan, hogy valóban hisz-e a mindenhatóságomban. Az ominózus este óta ugyanis mindent elkövetek, hogy ne kelljen újra beszélnünk a halálról. Még ne. Mert én még nem készültem föl rá...

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 7
Címkék:
Értékelés: 5.00

Nahát! – kiáltott föl Csilla néni, az óvodások úszástanárnője. – Én azt képzeltem, hogy Lola anyukája igazi dáma...

...frissen festett műkörömmel, miniszoknyában és tűsarkúban. Hát igen. Lola anyukája mindennek kinézett, csak nagyvilági dámának nem...

Praktikusan rövid körömmel, farmerban, bőrszandálban és pamutpólóban mentem Lola bemutató úszásórájára. Mi másban? Csilla néninek fogalma sem volt arról, hogy ez a Lola AZ a Lola (és ez így is van nagyon jól), ezért aztán azt sem tudta, hogy ez a mama AZ a mama (ez meg még jobban van így). Nem is sejthette tehát, hogy igen messze állok a dámák családjától. Csak azt tudta, hogy tanítványai legmimózábbika olyan, mint egy igazi borsószem királykisasszony. A víz alatt is megérzi, ha valami nyomja a hátát. Lola egészen a közeli múltig visított, ha víz ment a szemébe, fölhúzta az orrát, ha a többiek ugráltak mellette, és úgy tartotta ki a fejét a vízből tempózás közben, mint a pipiskedő (valódi) nagyvilági dámák a Gellértben. Naná, hogy azt képzelte ez a jó tanárnő, hogy ha a gyerek ilyen királylány, akkor az anyja minimum egy királyné. De inkább királynő. Aztán kiderült, hogy még csak alattvaló sem vagyok. Lolát nem mi neveljük kényes hercegnővé, hanem egészen magától ilyen. Legalábbis, ha úgy hozza kedve.

Pedig a vizet szereti. A fürdőkádban például egészen bátor. És a tavalyi nyaraláskor is be mert menni nyakig – az utolsó napon. Na, nem a tengerbe, hanem a medencébe. Jó, mondjuk ki – noha az ellenkezője sokkal jobb színben tüntetne föl engem is meg a gyereket is –, ha vízről van szó, Lola egy kényes és gyáva kis madár. Amiről más gyereket egy-két óra alatt meg lehet győzni (merülj le, engedd el magad, hagyd, hogy az arcod vizes legyen – vagy legalább engedd el a korlátot), ahhoz az élet egyéb területein meglehetősen vagány Lolának az uszodában egy egész tanév kellett. Elképedésemet látva Csilla néni azért megnyugtatott. Lolával semmi baj nincs, mozgáskoordinációja kifejezetten fejlett, gyorsan tanul, az intelligenciája is a korának megfelelően működik. Minden csoportban van egy-két olyan gyerek, aki alapvetően nem rajong a vízért (de könyörgök, miért pont az enyém!?). Úszni persze azok a dedek is képesek megtanulni, akik döntően a szárazföldön érzik jól magukat, csak éppen lassabban. Több türelem kell hozzájuk, és néhány trükk. Csilla néni például cicamosdást imitálva vette rá Lolát, hogy bevizezze királylányarcát. Játékokat vet be a lábtempóhoz és a karcsapásokhoz. Viccelődve veszi rá a helyes légzésre, és mondókaszerűen számol, miközben a kicsi észrevétlenül átússza keresztben a medencét. Na jó, karúszóban, szigorúan karúszóban, de akkor is. Sőt a jó tanárnő egyszer-kétszer, de csakis ennyiszer, az elmúlt nyolc hónap során, még arról is meggyőzte, hogy nézzen le a víz alá. Hátha van ott valami érdekes.

Az események hatása alá kerültem. Büszke voltam, zavarodott, tanácstalan és bizakodó – egyszerre. Ültem a volán mögött a bemutatóóra után, és nem akaródzott elfordítani a slusszkulcsot. A szélvédőn át ugyanis egyáltalán nem a nyüzsgő utcát láttam, hanem egy előnytelenül rövidre vágott hajú 7-8 éves kislányt. Praktikusan rövid körmökkel, zöld szemmel, orra körül az első nyári szeplőkkel. És remegő térdekkel – egy kaposvári úszómedence partján. „Na gyerünk, Peti! Ugorj be, már csak rád várunk!” – harsant az úszásoktató hangja. De nem Csilla néni kedvesen határozott mezzóján, hanem egy elfeledett nevű bácsi karcos tenorján. Hát persze. Petinek hívott, a hajam miatt. És cukkolt minduntalan, mert gyávább voltam, mint a többi. Gyávább és tehetségtelenebb. Én a túlélésért úsztam, a többiek a mozgás öröméért. Én a félelemtől nem tudtam aludni az órát megelőző éjjel, a többiek az izgalomtól. És állandóan a szilárd talajt kerestem a lábam alatt. Persze aztán csak megtanultam úszni, a vizet pedig kifejezetten megszerettem. De soha nem vált belőlem olyan vízikacsa, mint mondjuk az öcsémből, akit vontatókötéllel kellett kihúzni a Balatonból, amikor már lila volt a szája. Talán Lola sem reménytelen eset. Talán egyszer nem ő lesz a medencék kényes borsószem királykisasszonya. Ha Csilla néni türelme kitart még egy-két évig, esetleg ő is megtanulhat úszni. Karúszó, görcsök, pipiskedés és orrfelhúzás nélkül. Elvégre attól még lehet valaki hercegnő, hogy szereti a vizet…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

Amióta Lola megjelent a színen – vagyis inkább, amióta megjelent az ultrahangkészülék képernyőjén –, nagyot változott a testtudatom.

Mit változott!? Úgy hánykolódott mélységekből magasságokba, aztán vissza, mint a magyar történelem utóbbi kétszáz éve.

Soha nem voltam az a nő, aki órákon át próbálgatja a legelőnyösebb mosolyát a tükör előtt. Vagy aki mindenféle praktikák birtokában sikeresen hangsúlyozza előnyeit és leplezi hátrányait. Amikor vastag fehér lakkövet volt kedvem tenni az anyám által kötött buggyos zöld mellényre, hát föltettem. Szerencsére 1986-ot írtunk, így nem lógtam ki túlságosan a tömegből. Néhány kamaszkori elbizonytalanodástól eltekintve, nagyjából-egészében barátságban voltam a testemmel. Azt nem állítom, hogy elégedett (ugyan, melyik nő az?), de jól elvoltunk, mi ketten – a testem meg én. Egészen 2005 tavaszáig.

A várandósság kilenc hónapjában a mennyet és a poklot is többször megjártam. Egyik pillanatban úgy éreztem, hogy én is olyan vagyok, mint azok a kismamák, akik a filmekben és a szerelmes regényekben tíz centivel a föld fölött járnak, bőrük kisimulva, hajuk csillog a napsütésben, teli addig nem ismert energiákkal. Aztán egy kényelmetlenül eltöltött, pocakot ide-oda helyezgetős éjszaka után belenéztem a tükörbe, és elkeseredtem. A csillogó haj helyett kezelhetetlen kóchalmaz, a kisimult bőrön pedig újonnan szerzett májfoltok és szeplők éktelenkedtek. Az intenzíven növekvő csípő- és derékbőségről, valamint combkörkerületről nem is beszélve. A mélypontot akkor éltem át, amikor, a terhességem utolsó hónapjában, írd és mondd: egyetlenegy pár cipőbe ment bele a lábam. A lelket Lola tartotta bennem, aki megállás nélkül bökdösött odabentről, mintha arról akarna meggyőzni, hogy belülről igenis gyönyörű vagyok. Hát, képzelem.

Aztán megszületett, és közvetlenül azután, hogy kigyógyultam a szülés okozta harctéri sérüléseimből, rögtön meg kellett küzdenem a következő kihívással. A női szervek legnőiesebbjének átlényegülésével, mellből – anyamellé. Táplálékforrássá. Ráadásul eltelt néhány hét, mire Lola és én egymáshoz szoktunk, így aztán a szoptatás, khm, annak idején még nem biztosította azt a földöntúli és leírhatatlan boldogságos gyönyört, amelyet fönt említett film- és olvasmányélményeim alapján vártam. És hát, lássuk be, kedves anyatársak, a fejés sem a legjobb testtudatformáló foglalatosság…

Nem emlékszem pontosan, mikor kezdett javulni a helyzet. Kilenc hónapig szoptattam Lolát, és megkönnyeztem az utolsó, sikertelen próbálkozást – ebből arra következtetek, hogy addigra már 1. egyáltalán nem fájt, 2. egyáltalán nem zavart, 3. megtaláltam valamit a legendás gyönyörűségből. Ráadásul azon szemtelenül szerencsés édesanyák közé tartoztam, akikről a szoptatás idején „leolvadtak” a kilók. Az a megtiszteltetés ért, hogy én szerepelhettem a Nők Lapja Évszakok magazin 2006. áprilisi címlapján, és a végeredmény engem is meglepett. Arról persze csak én tudtam, hogy az Hugo Boss ruha alatt szoptatós melltartó volt rajtam, csípőtájékon pedig még nem ért össze rajtam tökéletesen a selyemcsoda, így aztán a stylistok kénytelenek voltak hátul összekötözni… De jólesett, hogy kilenc hónap terhesség és fél év szoptatós kismamalét után címlaplány lehetek, legalább másfél órára.

A régi, viszonylag problémamentes testtudatomat viszont soha többé nem kaptam vissza. Helyette megtanultam értékelni a testemet egy új szempontból: megfogant, cseperedett és világra jött bennem, belőlem egy ember, akit aztán hónapokig én és csak én tápláltam. A testem életet adott, ez a tudat pedig elvehetetlen önbizalommal látott el. Ha jól megnézem magam a tükörben, látom, hogy van, ami egy centivel lejjebb van, van, ami nem olyan feszes, és van, ami azelőtt nem volt ott. Egy nőt látok, egy feleséget, egy anyukát. Egy embert, aki mostanság kicsit nehezebben adja le, ha karácsony tájékán felkúszik rá egy-két kiló, és akinek már a legelső, óvatos tavaszi napsugarak kihozzák az arcán a szabad szemmel alig látható, de azért a tudatban nagyon is ott lévő májfoltokat. És, aki mostanság egy leheletnyivel több korrektort kényszerül fölhelyezni a szeme alá reggelente. De ugyanez az ember a nap végén bemegy a gyerekszobába jóéjt-puszit adni, leül a három és fél éves magzat ágya szélére, és lehajol. Lola pedig a nyaka köré fonja két puha karját, jó mélyet szippant a mamaillatból, sóhajt egyet, és ékes óvodás magyarsággal azt mondja: „Mamikám, te vagy a legszépebb ember az egész világon.” Én pedig, májfoltok, pluszcentik és -kilók ide vagy oda: elhiszem neki.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Figyelem, a következő egy oldalon nyugalom és jó közérzet megzavarására alkalmas verbális hatásokkal találkozhatsz.

Azokat pedig, akiket idegesít, ha egy édesanya a gyerek különleges érzelmi képességeiről és földöntúli intelligenciájáról ömleng, arra kérem, hogy eszükbe ne jusson tovább olvasni!

Lola az elmúlt hétvégén kitűnőre vizsgázott. Mivel három és fél éve egyke, és mint ilyen, itthon nagyjából-egészében minden csak az övé (játékok, gyerekszoba, figyelem, szeretet, babusgatás és a többi), komoly aggodalommal vártam a hétvégét. Angliai sógornőm és a kétéves Sophie baba látogatását. A Lola–Sophie-kombinációról bennünk élő emlékek ugyanis nem voltak túlságosan megnyugtatóak. Ha lehunyom a szemem, bármikor képes vagyok felidézni a tálka friss eper fölött lezajlott csetepatékat, vagy éppen a játék zongora körüli haddelhaddot, amelyben mindkét ded nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett. Sophie ráadásul most először járt Magyarországon, és mi szerettük volna, ha mind ő, mind pedig az anyukája kellemes emlékekkel térne haza. Így aztán leültettük Lolát a kanapéra, és megpróbáltunk a lelkére beszélni.

– Holnap délután jön Sophie baba és Danielle, Lolám. És itt fognak lakni nálunk négy napig.

– A Lola házában?

– Igen, a Lola házában. Megmutatod majd Sophie-nak a játékaidat?

– Megmutatom. De nem viszi haza őket magával, ugye?

– Nem, minden itt marad. Csak kölcsönveszi őket, játszik velük, aztán visszaad mindent.

(Összeráncolt szemöldöke másodpercenként egy millimétert simult. A mondat végére már bizakodtam.)

– Rendben van, mama. És az én ágyamban akar majd aludni?

– Nem, szívem, Sophie az anyukájával alszik majd a másik szobában. A te ágyadban te alszol, ahogy mindig.

(Mosolyog!)

– Jaj, de jó, jön Sophie baba, és már csak egyet aluszunk addig!

Párbeszédünk hatására a hétvége kilátásait B-ről A mínusz-ra javítottam. Mert akkor még nem sejtettem, hogy nem Lola önzősége rázza majd meg alapjaiban a háztartást…

Sophiék megjöttek, a kétéves totyogó imádta a repülést, és gyakorlatilag az első perctől kezdve a sajátjának érezte a lakás minden négyzetméterét. Boldogan hurcolta körbe mályvaszínű takaróját, megkereste neki a legbiztonságosabb helyet, aztán belevetette magát a gyerekszoba mély bugyraiba, az én nagylányom értő és óvó felügyeletével. Lola ugyanis, és ezt most már soha senki nem vonhatja kétségbe, valódi nagylány volt. Igazi kis háziasszonyként viselkedett. Vigasztalta Sophie-t, amikor elesett (óránként minimum kétszer), simogatta a haját, puszilgatta az orcáját. Szórakoztatta, táncolt vele, énekelt neki. És bármilyen játékra fájt a foga a kicsinek, mindent odaadott. Még a kis zöld filchernyót is, amely mostanság szinte hozzánőtt a tenyeréhez. Sophie-nak persze mindig az kellett, amivel Lola éppen játszani akart, de az én lányomat (az én lányomat!) még ez sem zavarta. Komolyan mondom, tátott szájjal álltunk a jelenség előtt, Alex és én. Büszkék voltunk, és ezt hangoztattuk is. Olyanok voltunk, mint a szülők, akiken rendszeresen mosolyogtunk egyébként. Anya és apa langymeleg cukormázzá olvadt, és úton-útfélen azt zsolozsmázta, hogy „amigyerekünkmicsodaföldreszálltangyal”.

Az elégedett büszkeségért azonban nagy árat fizettünk. Ez a földre szállt angyal és az ő arkangyalkája olyan atomrobbantás-sorozatot hajtott végre a lakásban, amilyet még nem látott a világ. Olyanok voltak, mint a sáskák. Amerre mentek, kő kövön nem maradt. Három felnőtt ember ment utánuk nonstop, pakolt, rakodott, tisztított, törölt, rendezett – de a sáskajárás nyomait így is képtelenség volt teljesen eltüntetni. A végén (úgy vasárnap délelőtt 11 körül) mi föladtuk, ők győztek. Amikor csak lehetett, kivittük őket a szabadba, de mire elmúlt a hétvége, a lakásban már csak csapásokon lehetett közlekedni. Míg Alex a repülőtérre fuvarozta a vendégeket, mi Lolával rendrakósat játszottunk. Amelyben ő nagyjából hét percig vett részt, majd tüntetőleg leült rajzolni azzal, hogy: „Hidd el mama, így is jó lesz a szobám. Én biztosan mindent megtalálok.” De a takarítás még így sem fért bele… és itt el is érkeztünk a jelenbe. Hétfőn reggel van ugyanis a Lolával az élet cikkek utolsó utáni leadási határideje. Én nem tudom, önöket érdekli-e, hogy ha ezt a mondatot befejezem, mit fogok csinálni, de azért elmondom: kitakarítom a lakást. Nagyon ráfér.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.94

Tegnap tartották az anyák napi ünnepséget az óvódában. Okulván a könnyzacskónyúzó karácsonyi műsorból, most fölkészültem.

Vállalva a totális lúzer szülő imázsát, videokamerát vittem magammal, amögé rejtőztem. Működött.

Karácsonykor, ugye, már előre tudtam, hogy baj lesz. Már, amennyire az extrém érzemlek közösségi térben való fölvállalása bajnak számít. Én személy szerint úgy látom, hogy semmi gond a könnyekkel, a sírással. Megtisztít és felszabadít. De kétségtelen, hogy az emberiség felének nagy része (úgy is, mint a férfiak többsége) pánikba esik, de legalábbis zavarba jön a könnyeket látva. Sokan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel – ugyanis fogalmuk sincs arról, hogy hol rejlik a megoldás kulcsa. Márpedig, ha szabad a „A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek” című, az egész világon sikeres férfikontranő-ügyi alapművet idéznem, egy férfi, ha problémát lát, azonnal MEGOLDANI akar. És nem érti meg, hogy néha a probléma meghallgatása, esetleg egy csöndes, együttérző ölelés is a MEGOLDÁS része. Na mindegy, szóval nem akartam kiakasztani az anyák napjára „betolakodó” apukákat, mint karácsonykor, amikor hangosan hüppögtem. Megkeményítettem a szívemet. Lehet Lola  bármilyen helyes, lehet a műsor bármilyen
megható, kemény maradok, magabiztos és mosolygok.

Jó időben elfoglaltam a pozíciómat, bekapcsoltam a kamerát, kihajtottam az LCD kijelzőt és vártam, hogy lesújtson rám az anyák napi műsor. A várakozás perceiben halk zene szólt, persze valami édeskés anya, szeretlek-témájú. Csak, hogy előkészítse a könnyzacskókat. Néhány nagymama érzelmei már ekkor kártyavárként omlottak össze. Na ja, könnyű a nagymamáknak! Ők bármikor szemérmetlenül pityereghetnek, mert ezt várják el tőlük. Ennek a gondolatnak a közepén felbukkant Ili néni az ajtóban, és mögötte libasorban a gyerekek, egy-egy virágos hajpánttal a fejükön. Lola pipacs volt. Ettől legszívesebben elbőgtem volna magam – nem tudom miért. Félkörbe álltak és énekelni kezdtek. Jó erősen megmarkoltam a handycamet, ránéztem a kis képernyőre, és venni kezdtem az eseményeket. Lola közben eszeveszetten integetett nekem a félkör közepéből, és mind a 21 fogával mosolygott. Éreztem a gyomromban a sírásgombócot. Vettem egy nagy levegőt és ráközelítettem az arcára. A zoomolástól hirtelen kitisztult a fejem, élessé vált addig párás látásom. Nem véletlenül nevetik szilánkosra magukat képzett operatőr munkatársaim az amatőr kamerázók zoomolási hajlandóságán. Az a (lássuk be, már kicsit szagos...) vicc járja közöttük, hogy annál inkább amatőr egy kis kamera tulajdonosa, minél inkább ki van kopva a műszeren a „zoom in” gomb. Szóval közelítettem, távolítottam, komponáltam a képet – és ettől gyakorlatilag olyannyira sikerült eltávolodnom a „színpadi” eseményektől, hogy hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Lola a szoknyám szélét rángatja, mondván: „mama, itt a tulipánod!” De kibírtam könnyezés nélkül! És erre egészen addig büszke voltam, amíg a lányom csillogó szemmel meg nem kérdezte, hogy tetszett-e a versike, amit Fannival szavalt. Mert arra bizony... nem emlékeztem.

Még jó, hogy a videofelvételeknek van egy olyan elnyűhetetlen tulajdonsága, hogy meg lehet nézni őket újra meg újra. Gondolatban fogadalmat tettem magamnak, hogy este munka után visszanézem az anyák napi műsort. Betartottam. Miután letettük Lolát, beraktam a lejátszóba a DVD-t és nekiláttam. Alex is elhelyezkedett mellettem, vártuk a főműsoridős produkciót. A harmadik Lola arcközelinél éreztem, hogy elvesztem. Menthetetlenül tolultak elő a délután sikeresen elnyomott könnyeim. Most, hogy végre nem vettem, hanem néztem a műsort, nem volt megállás. Bizseregtek a könnyzacskóim, viszketett a szemem sarka, nedvesedett az orrom. Aztán sírtam. A férjem meg fészkelődött mellettem kényelmetlenül. Nem tudta, mit kezdjen velem meg a könnyeimmel. „De hát ott voltál, láttad, átélted. Most mi van, miért sírsz?”, és közben láttam a kétségbeesett, Marsról érkezett tehetetlenséget a szemében. „Ne is törődj velem,” mondtam neki, „ez egy hosszú történet.” Hosszú bizony. Egyenesen a Vénuszról...

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 4
Címkék:
Értékelés: 5.00

Hú, de nagyon gyűlöltem a húsvéti locsolást gyerekkoromban! Ha tehettem volna, a világból is kiszaladok.

De sajnos, nem tehettem. Nem engedték. Helyette tűrnöm kellett, ahogy nagyapám már kora reggel szódával ébreszt, aztán azt, ahogy osztálytársaim különböző pacsulikkal öntöznek.

Amikor már iskolás voltam, nem azt számolgattuk a barátnőmmel, hogy kinek hány locsolója volt, hanem azt hasonlítgattuk, kinek mennyire büdös a haja a nap végén. Különösen Simon Balázs látogatása sokkolt annak idején, amit persze nem tudtam mire vélni. Mivel ma már valószínűleg tisztes családapa, álljon itt pusztán annyi, hogy akkoriban Simon Balázs nevének már a puszta említésétől is akut szívelégtelenség, megállíthatatlan arcszínváltozás és remegő térd szindróma fogott el… Irgalmatlanul zavarban voltam attól a ténytől, hogy zsenge udvarlóm még zsengébb női mivoltom előtt hódol egy általam akkoriban meglehetősen idejétmúltnak tartott szokásnak köszönhetően. Hiába voltam vidéki lyány, hiába mesélt falusi tanító nagyapám erről a szép hagyományról, nem tudtam megszeretni… hát még méltósággal viselni.

Sajnos, felnőttkoromra sem lett sokkal jobb a helyzet. Húsvétvasárnap este, amikor nyugovóra térek, rendre morgolódom magamban a másnapi kötelező körök miatt. És ezen, minő szégyen, az sem változtatott, hogy született egy lányom, akit bizony föl kell készítenem a húsvéti hétfő reggelekre. Lola első locsolásából semmit nem érzékelt. Ugyanis 2006 áprilisában nemhogy széplelkű lovagok hada, egy fia magyar legény nem járt Brüsszel felé, hogy alig féléves magzatom pelyhedző fejbőrére kölnit locsoljon. Szerencsére azonban a gyerek nem hervardt el, megérte életének második húsvétját, amikor is a kaposvári nagypapa kertjében sort kerítettünk életének első valódi locsolkodására. Ez nagyjából abból állt, hogy amíg a papi szavalt és öntözött, addig az én másfél éves Lolám az öltöztetős baba szájába tömködte a csokitojásokat. Tavaly Angliában voltunk húsvétkor, és – töredelmesen bevallom – teljesen elfeledkeztünk a locsolásról, ott ugyanis nem ismerik ezt a szokást.

Szóval valahol az idei volt az első, az igazi. Annál is inkább, hogy amióta Lola óvodás nagylány, kiolthatatlan érdeklődést mutat minden iránt, ami szokás, hagyomány, tradíció. Így aztán idén a tavalyinál kétszer, mit kétszer, tízszer nagyobb elánnal díszítettük a lakást, festettük a tojásokat, téptük a füvet a papi kertjében a fészekhez. Tízszer jobban vártuk a nyuszit és… igen, a locsolókat. Lola minden reggel azzal nyitott, hogy elszavalt egy locsolóverset, mondván, gyakorol, hogy tudjon majd segíteni a fiúknak. Hétfőn délelőtt aztán felsorakoztunk, a család nőtagjai, egymás kezét fogva. A fiúk elénk álltak, ahogy kell, és mondták a „Piros tojás, kék tojás”-t. A versike végére Lola ujjai fehérek voltak a szorítástól. Ebből arra következtettem, hogy meggondolta magát, már ami ezt az egész locsolás témát illeti. De nem volt visszaút. A papi kíméletlenül odalépett, és nagyjából egy nanocsöppnyi kölnit a lányom fejére öntött. Aki ettől éktelen sivalkodásba kezdett, és úgy mászott föl rám, mint a kismajom a kókuszpálmára, a nyakamba fúrta fürtös fejét, és zokogva-remegve azt hajtogatta: „nemakaromnemakaromnemakarom…” Nem csoda, hogy a többiek meg sem merték közelíteni a célterületet, inkább szépen csendben, szájuk szélén cinkos mosollyal meglocsoltak engem is, majd lábujjhegyen odébbálltak.

Lola karjainak szorítása a nyakam körül nagyjából négy perc múlva kezdett engedni. Amikor végre tudtam lélegezni, kimentem vele az udvarra, leültünk, az ölembe vettem. Bocsánatkérőn nézett rám, mint aki szégyelli magát. Nehéz volt mit mondani. Én a magam részéről, a gyorstalpaló, négyperces önvizsgálat eredményeképpen, önmagamat okoltam. Elvégre valahol, a mesélő, hagyományokról magyarázó anyai sorok között vélhetően ott bujkálhatott a sokéves averzióm a húsvéti locsolással szemben. Átadtam neki valamit, amit én is szégyelltem magam, hát még mások előtt. „Senki sem haragszik rád, Lolám”, mondtam neki. „Képzeld, réges-régen, élt Kaposváron egy kislány, aki pontosan így mászott föl az anyukájára minden húsvét hétfő reggel.” Most hallotta először a sztorit, de sejtette, kiről van szó. „Úgy hívták, hogy mama?”, kérdezte és mosolygott. „Igen. És tudod, mi segített neki az ilyen helyzetekben?” „Mi?” „Egy csokitojás.” Elnevette magát. Lemászott a térdemről, és húzni kezdett, egyenesen a bokor alatt bújó húsvéti fészek felé. Még volt benne néhány csokoládétojás.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

A lányomnak ma már csak egyetlen egy testrésze emlékeztet a régi, pihe–puha, tejillatú Lolababára. Méghozzá a lába. Vagyis, inkább a talpa.

A talpa még mindig olyan bársonyos, mint néhány hónapos korában volt. Minden más porcikája már igazi nagylány, a talpa azonban élő történelem.

Talán ezért olyan vicces, amikor szombat reggelente az én három és fél éves óvodásom fogja az ő puha babatalpait, és kíméletlenül rátapos velük a héten felgyülemlett PET-palackokra. Szertartása van a mókának. Én lecsavarom a tetejét a vizesflakonoknak. Leteszem őket szépen egymás mellé, a földre. Majd elkiáltom magam, hogy „Lola, ráugrasz a palackokra?" Naná, hogy ráugrik. Messziről nekifut és indián csatakiáltással ráveti magát az összesre. Próbáljuk megvárni a művelettel a reggel kilenc órát, előtte ugyanis a zajártalom miatt joggal jelenthetnének föl minket drága szomszédaink. Szóval Lola jön, lát, győz, fut és tombol, egészen addig, amíg az összes PET-palack szép vízszintes nem lesz. Utána aztán belerakosgatjuk őket egy nagy táskába, mellészórjuk a tejesdobozokat, az elolvasott újságokat meg minden mást, amit összegyűjtögettünk. A játék legizgalmasabb része még hátra van. Amit a palacklapításnál is jobban szeret, az a hulladéksziget (vagy, ahogy Lola mondja: „kukaföldrész") színes konténerei. Minden egyes alkalommal elmondatja velem, hogy melyikbe mit kell beledobni. Aztán akkurátusan, darabonként beleszórja a táska tartalmát az óriásszemetesekbe.

De nem voltunk mindig ilyen jóban a környezetünkkel. Az mindig is zavart, hogy egy-egy család milyen sok szemetet „gyárt". Mi is, szinte naponta megtöltünk egy tasakot. De tenni, jó ideig, nem tettem semmit - mert nem tudtam, hogy tehetnék valamit. Aztán jött Brüsszel. Vagyis én mentem. És láttam. Ugyan az ottani rendszer sem működött mindig tökéletesen, azért kezdetnek megfelelt. Belgiumban mindenki külön gyűjti a különböző hulladékokat - legalábbis ez az alapkoncepció, de persze a szemetes zacskókba nem lát bele az ember. Ámbár... az is lehet, hogy utóbbi kitétel kizárólag a jó magyar pesszimizmusomnak köszönhető („minek gyűjteném külön, úgyis egy helyre öntik?" - ismerős?). Szóval megvolt a pontos menetrendje a szemétgyűjtésnek. Kedd-szombat fehér tasak: háztartási hulladék. Szerda sárga: papír. Péntek kék: műanyag. És kéthetente hétfő: zöld. Nehezebb volt megjegyezni, mint az egymilliós város metrótérképét. Nem én voltam az egyetlen új beköltöző, aki rendre eltévesztette a napokat, mire a becses főbérlője 1. leszidta, 2. kioktatta, esetleg 3. följelentette. A rendőr meg kijött, becsöngetett és figyelmeztetett. (Komolyan!) De aztán megtanultam, becsülettel. És megszoktam. Sőt, mire Lola megszületett, meg is szerettem.

Természetes volt tehát, hogy folytatjuk, miután hazaköltözünk. Ugyan Magyarországon nem jönnek helybe a különböző színű hulladékért és nem is mindenki szelektál, mára természetes része az életünknek, hogy mielőtt rálépünk a kuka nyitójára, fél másodpercig gondolkodunk: valóban odavaló? Lolát mindez persze teljesen hidegen hagyta egy ideig. Ő csak, khm, nagyban képezte a szemetet, nem válogatta. Aztán egyszer csak, mint a világ összes többi dolgára, erre is rákérdezett:

- Mert ez egy vizesflakon, elviszem egy másik, nagyobb kukába.

- Miért?

- Hogy miután összegyűjtik, készítsenek belőle hasznos dolgokat.

- De hát hogyan készítenek belőle dolgokat, és milyen dolgokat?

- Elviszik egy nagy üzembe, ahol összeolvasztják a flakonokat, és például nejlonzacskót meg polárpulóvert csinálnak belőle. Olyat, mint a te piros pulcsid!

No, erre csöndben maradt. Láttam, hogy veszettül gondolkodik, miközben a pulóverét tapogatja.

- De mama! Az nem lehet. Az én hellókittis pulcsim puha és piros. A vizesflakon meg kemény és kék. És hol a kupakja? És mi van a többi dologgal, amit eldobunk? A tejesdobozokkal meg a daddy sörösüvegeivel?

Erről elbeszélgettünk még egy darabig. Aztán megígértem, hogy legközelebb őt is elviszem a hulladékszigetre eldobni a szemetet a nagy színes konténerekbe. Ez tetszett neki... Azóta minden szombat délelőtt járunk a „kukaföldrészre". És, szintén azóta, Lola minden egyes palacktól és doboztól egyenként elköszön, mielőtt bedobja őket. Aztán nagyot nevet, amikor meglát egy puha polárpulcsit a kirakatban. Én is nevetek. Mert ami ma játék és bolondozás, az holnap természetes része az életének.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Általánosban volt egy fiú, Gábor. Furcsa gyerek volt, akkoriban azt gondoltam róla, nem normális – sem ő, sem a családja.

Biciklivel járt iskolába, térdén, könyökén házi készítésű ütésfogóval. Ki volt párnázva a gyerek, amiért rendszeresen hecceltük... 

Ma is mosolyognom kell, ha eszembe jut. Persze, ki tudja, mi lett Gáborból, talán egy jól menő ügyvédi iroda vagy talán egy építési vállalkozás sikeres vezetője. Amennyiben túlélte a gyerekkorát, természetesen. Hát ez az… túlélni a gyerekkort… Egészen mostanáig nem gondoltam, hogy ez olyan nagyon nagy kihívás lenne a mi 21. századi lányunknak. Persze, féltettem meg minden, de nem éreztem lehetetlennek a küldetést. Sőt, büszke voltam rá, micsoda stramm gyerek. Ha elvágódott, fölpattant, leporolta magát, és ment tovább. Ha beütötte a fejét, megvakarta gyorsan, és már szaladt is. Még a lakást sem kellett „gyerekbiztosítani” annak idején, mert értett a szép szóból. Nem nyúlkált a konnektorba, nem akarta mindenáron meghódítani a lépcsőket, nem vonzotta az erkély.

Aztán két hete elutaztam két napra Brüsszelbe. Nem állítom, hogy ennek közvetlen köze lenne a fordulathoz, de az események időbeli egybeesése mindenesetre figyelemre méltó. Szóval csütörtök reggel mentem, péntek este már itthon is voltam. Otthon az előszobalámpa alatt ölelkeztünk, az arcát simogattam éppen, amikor megakadt valami érdes felületen a kezem. Lola felszisszent. „Mi történt?”, kérdeztem ijedten. „Megütöttem az államat. Három vizes zsebkendőt véreztem össze”, mondta, és büszke volt. Büszke! Kiderült, hogy lecsúszott egy székről az óvodában, és felhorzsolta az állát. Nem történt nagy baj, viszont a célterület kékeszöld színben pompázott vagy egy hétig. Ez volt Lola büszkesége. Mesélte, mutatta mindenkinek, aki egy pillanatra is szóba állt vele. („Három zsebkendőt! Bizony!”) Egészen addig, ameddig bele nem rohant a szennyestartó kosár sarkába. Mert onnantól kezdve a mellkasán lévő horzsolást mutogatta. Minden este meg kellett nézni, éppen milyen színű a seb. Bocsánat, a Seb. Aztán a kanapéról esett le – kék folt a sípcsontján. Egy hét múlva a fejét ütötte be a konyhapultba – vörös duzzanat a homlokon. És ami a leginkább aggasztó volt a történetben: én rendre lemaradtam a baleset pillanatáról. Csak a nyekkenést hallottam, aztán a szisszenést, végül a megadó üvöltést. Mert Lola, ha koppan, nem sír azonnal. Először is megpróbálja elintézni maga a dolgot. Megbünteti a fájdalmat okozó objektumot, majd néma „auauauaúúúú”-val kísérve veszettül masszírozni kezdi a sérült területet. Közben körülnéz, hogy vajon látta e valaki az akciót – tehát érdemes e keservesen zokogni. Én addigra (kopp-nyekk-szissz-dörzs) már általában odaérek a tett színhelyére, tehát a válasz: igen, érdemes sírni. És akkor neki is kezd. Mondtam már, hogy a gyerekem Blaha Lujza egyenes ági leszármazottja? Legalábbis erre utal, hogy oly meggyőzően képes alakítani a jelenetet, hogy nekem is rendre kicsordul a könnyem.

De a legrosszabb az volt, amikor szemtanúja voltam Lola egyik kamikaze becsapódásának. Az esti zuhanyozás után állt a kád szélén, és amíg én a műanyag játékokat pakoltam vissza a dobozba, mórikálta magát a tükör előtt. Egy igazán jól sikerült pofavágás után billent ki az egyensúlyából. Végignéztem, lassítva, úgy, mint egy hollywoodi akciófilmben. „Neeeeeeeee!” – kiáltottam én, és rohantam. „Jaaaaaj, maaaammaaaa!” – kiáltotta ő, és zuhant. Ő nyert. Már a földön volt, mire odaértem. Nem kellett körülnéznie, hogy van-e közönsége a síráshoz, pontosan tudta, hogy ugyanabban az akciófilmben szerepeltünk. Nagyjából ötperces jajveszékelés következett, míg ellenőriztem, hogy se törése, se zúzódása, se agyrázkódása nincs. Aztán puszik és hüppögés. Végül szép csöndben visszasomfordált a fürdőszobába, és ellenőrizte, hogy látszik-e az esés nyoma. Látszott, épp a két szemöldöke között. Ezt megnyugodva konstatálta.

Nem bírom nézni, ha Lolának fáj. Olyan, mintha magokkal teli kispárnát nyomnának a szívemnek, hogy ne dobogjon. Legszívesebben teljesen beborítanám önmagammal olyankor. Köré fonódnék, mint a buborékfólia. Ez az! Buborékfólia! Tudják, az, amelyiket olyan jó volt gyerekkorunkban pattogtatni – amíg anyánk a teljes ideg-összeroppanás szélén el nem kobozta tőlünk. „Esetleg befóliázhatnám…” – ez jutott eszembe a fürdőkádas jelenet után. Aztán meg Gábor, a habszivacs-szigetelőszalag kombinációból készült védőfelszerelésével… és elvetettem az ötletet. Sajnos, nincs más választásom, hagynom kell, hogy Lola túlélje a gyerekkorát. Foltokkal, de buborékfólia nélkül.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Sokan írtatok, üzentetek nekem, sokan állítottatok meg az utcán, a közértben, a villamosmegállóban. Kérdeztétek: hová tűnt Lola?

Sokan okvetetlenkedtetek. Hová tettem, hová tettük? Miért vettük el? És tudjátok, mit? Igazatok van.

Az a helyzet, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi olvasónak feltűnik majd a hiánya. Hogy ennyien szeretik, várják, hogy ennyien számítanak a szerdai kétpercekre – nagyjából ennyi időbe telik a 4200 karakter alapos elolvasása... De most már tudom, és KÖSZÖNÖM. Persze az én hálám nem enyhíti a Lolahiányt, ezt is tudom. Azért írok most, mert úgy ézem, a minimum, amivel tartozom Nektek, az a magyarázat. Egy magyarázat. Az egyik. Az enyém. A Lolával az élet rovat három év és öt hét, 155 megjelent cikk után, 2009. tizedik hetétől megfeleződött. Heti gyakoriságról kéthetire váltott.

A megújulás minden lap életében nagyon fontos, kell a túlélshez, az olvasók rokonszenvének és érdeklődésének fönntartásához, az újságírói lelkesedés táplálásához. A megújulás fontos fűtőanyag egy szerkesztőség működésében. Én ugyan a Nők Lapja szerkesztőségének csak amolyan „tiszteletbeli”, vagy „befogadott” tagja vagyok – ha úgy tetszik, m.v. (mint vendég) veszek részt a magazin előállításában -, azért pontosan érzem és látom, hogy mennyire jól jött, jól esett új, letisztultabb köntösbe bújtatni a hat évtizedes hagyományokkal bíró tartalmat. E megújulás része volt a mi Lolánk megjelenésének ritkítása is. A Nők Lapja szárnyai alatt szép lassan cseperedik egy új édesanya-nemzedék, remek újságírók, a babanevelés apróbb-nagyobb kihívásaival küzdő lányok-asszonyok. Én ne tudnám, milyen érzés, amikor egy újságíróból édesanya-újságíró válik? Én ne tudnám, micsoda ihlet, micsoda inspiráció egy ded megjelenése az életünkben? Én ne tudnám, hogy milyen az, amikor írni KELL? Szóval a Nők Lapja úgy döntött, hogy mivel Lola már úgyis „nagylány”, a Lolával az élet rovat pedig jóval többről szól, mint a babanaplók általában, induljon el egy klasszikusabb babajegyzet is – velünk váltásban. Az ok tehát, látjátok, prózai. Nem állítom, hogy nem hiányzik a minden szerda esti Lolaírás. De hiányzik. És hiányoztok. Persze találtam magamnak más elfoglaltságot (naná, van belőle bőven...), és kitaláltam, mit mondjak el nagyjából 35 másodpercben azoknak, akik rákérdeznek az utcán. De Ti akkor is megérdemeltétek a hosszú verziót. 

No, ennyit a lelkizésről, most jöjjenek a konkrétumok. Azt nem ígérem, hogy minden kieső szerdára írok Nektek valamit, de azt igen, hogy sokkal gyakrabban járok majd erre olyan tartalmakkal, amelyeket máshol nem olvashattok. A NL nyomtatott változatában sem. Amolyan NL Café exkluzívokkal. Hol nagyobb az ihlet, hol kisebb. Azt vállalom, hogy ha nagyobb, akkor nem fogom vissza magam, megosztom Veletek – dupla szívvel. Jó lesz így?

Ui. És egy szolgálati közlemény. A második leggyakrabban föltett kérdés, hogy miért nincsenek fönt a blogon a 2008. áprilisa előtti cikkek. Örömmel jelentem, fönt vannak. Csak nem évekre-hónapokra bontva, hanem egy csokorban, ömlesztve, a „2008. április” címke alatt. Keresgéljetek, olvassatok!

Kriszta

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 20
Címkék:
Értékelés: 4.87

A rendszer a lényeg. A rendszert érti angol és magyar, fiatal és idős, nő és férfi. A rendszer működteti a családot, fűti a kapcsolatokat, megoldja a problémákat.

A rendszert ebben a mi fura, kétnyelvű, távolsági családunkban még azok is tiszteletben tartják, akik egyébként az anarchiában hisznek.

Az elmúlt majdnem három és fél évben két kérdést rendszeresen föltesznek nekem olvasók, ismerősök, ismeretlenek. Az egyik az, hogy miként oldjuk meg viszonylag, khm, mozgalmasnak mondható életünket egy 1-2-3 éves gyerekkel, nagyszülők közvetlen közelsége és napi segítsége nélkül. A másik pedig, hogy ugyan mikor látja az a „szerencsétlen” kis Lola az ő nagyszüleit, a még szerencsétlenebb nagyszülők pedig mikor látják őt? Hát kérem, az első kérdésre a válasz az elmúlt három évben nagyjából-egészében kiderülhetett már a Lolával az élet rovat olvasói számára. A megoldás egy, a fejemben létező és állandóan alakuló Excel-táblázatban rejlik. No meg a mama, a daddy, Bandi nagybácsi, esetenként Zsike nagynéni-pótnagyi, valamint, ha az imént fölsoroltak mind egyszerre dolgoznak, akkor Kati és Panni, a fantasztikus bébiszitterpáros mára tökélyre fejlesztett, olajozott és összehangolt együttműködésében.

Ami viszont azt a másik rendszert, a nagymamás, nagypapás rendszert illeti, nos, az egy valamivel hosszabb történet. Amely még a brüsszeli időkben kezdődött. Akkoriban adott volt, ugye, egy angol férfi, egy magyar nő meg az ő fele-fele leszármazottjuk. Aztán adott volt még egy darab magyarországi nagypapa és két darab angol nagyszülő, úgy is, mint grandma és grandpa. No és a távolság, az is adott volt. De még mennyire: az egyik irányba 500, a másikba 1500 kilométer. Ott voltunk mi hárman, a közepétől kicsit nyugatra, távol a többiektől, akikben csak úgy pezsgett a Lola-láthatás igénye. És mivel mind Alexnek, mind pedig nekem mindennél fontosabb a családi kötelék, a külső és belső igények egyaránt követelték, hogy kidolgozzunk egy működőképes stratégiát ennek ápolására és erősítésére. Mert, azt hiszem, kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül, mindannyian egyetértünk abban, hogy egy baba születése minden családot szorosabbra fűz. (Az ez alóli kivételek rendre nagyon elszomorítanak, de itt és most nem hagyom, hogy elvegyék a kedvemet.)

Ráadásul ennek a bizonyos rendszernek nemcsak a mindenféle igényekre és távolságokra kellett tekintettel lennie, hanem még egy brüsszeli televíziós tudósító és egy antwerpeni reklámszövegíró munkaidő-beosztására is. A feladat nagy volt, de szép, kihívásokkal teli, ám nem megoldhatatlan. Még szerencse, hogy pont így szeretjük. A sokismeretlenes egyenlet végeredménye valahogy így nézett ki: az angol fronton havi, a magyaron kéthavi váltásban látogattuk egymást. Egyszer ez utazott, másszor az. Vagyis: grandma és grandpa havonta egy-egy hosszú hétvégére, kaposvári papi kéthavonta egy kicsit hosszabban láthatta a történet főszereplőjét. Ez így meglehetősen munkás, de kivitelezhető, és még anyagilag sem feltétlenül rokkan bele az ember, mert a fapados járatok világában az nyer, akinél kiszámíthatóbban működik a rendszer. Azaz, minél korábban veszed meg a repülőjegyeket, és minél jobban figyelsz az akciókra, annál olcsóbban utazol. Így esett, hogy Lola kétéves korára megtett 40 ezer kilométert, amivel gyakorlatilag kényelmesen körbeutazhatta volna a Földet. No és az is így esett, hogy a nagypapák és a nagymama mára tökéletesen használja az internetes repülőjegy-foglalási oldalakat. A világháló segítségével működtetett videotelefonálásról nem is beszélve. A két találkozás között fönnmaradó űrt ugyanis a mai napig így töltjük ki.

Ez a rendszer persze azóta jelentősen egyszerűsödött, hiszen a Brüsszel–Kaposvár 1500 kilométerből mára Budapest–Kaposvár 180 kilométer lett. Vagyis: a magyar nagypapa is legalább havonta láthatja Lolát. És ugyan Budapest sokkal távolabb esik Angliától, mint a belga főváros, a fapadosok ide is elrepülnek, gond egy szál se. Legalábbis addig, amíg nem közeledik a nyári szünet az óvodában. Akkor – vagyis épp mostanság – kezdődik minden elölről. Ki, kit, mikor, hol, mennyi időre lát. Ki mikor veszi ki nyári szabadságát, ki mikor vigyáz Lolára, amíg az óvoda zárva van. Úgy, hogy a végén mindenki elégedett legyen, hogy azokat a bizonyos külső és belső igényeket kielégítsük, ráadásul úgy, hogy közben egy percig se felejtsük el: mégiscsak az a legfontosabb, hogy ebben az őrületben Lola jól és biztonságban érezze magát. Lehetetlennek tűnő küldetés? Nem baj! Hiszen mondom, így szeretjük…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Azt mondja, hogy fejleszti a gyerek érzelmi intelligenciáját. Megtanítja kezelni a félelmeket, a szorongást, és azt, hogyan vezessék le az indulatokat.

Nyújtja az izmaikat, erősíti a gerincüket és serkenti az anyagcseréjüket. Naná, hogy ez után a felvezetés után elhatároztam, hogy megmutatom Lolának a gyerekjógát!

Aki most valamiféle divathóbortra gondol, attól azt kérem, nyissa ki néhány percre az elméjét és a szívét. Tegye be az előítéleteit az asztalfiókba, és számoljon el tízig… Megvan? Akkor kezdhetjük. Öt éve jógázom. A történetben semmi romantika nincs. Egy barátnőm hívott, én mentem. Ráéreztem az ízére, és ott ragadtam. Persze ez az „ott” nem egy klasszikus edzőtermet jelent. Hanem bármit, ahol kényelmesen el lehet végezni néhány gyakorlatot, viszonylagos nyugalomban. Brüsszelben a nappalinkat jelentette, itthon a hálószobát, vagy a csöpp jógastúdiót, amely – milyen szép! – első magyarországi lolás otthonunk volt valaha. A történet itt kezd romantikussá válni.

Néhány nappal azután, hogy hazaköltöztünk, meglátogatott minket Orsi barátnőm, akinek addigra elege lett addigi „multicéges” életformájából, és azon morfondírozott, hogyan tudná szorosabbra fűzni a köteléket az élete és az addig csak szabadidős tevékenységként gyakorolt jóga között. Egy jelre várt, amely utat mutat neki. Ezt a jelet pedig nem más adta meg, mint a másfél éves Lola, aki angyali mosollyal jött-ment a dobozok között másfél szobás kölcsönlakásunkban. A világ távolinak tűnt, a nap besütött az ablakon, egyenesen a lányom göndör fürtjei közé. Miközben benne gyönyörködtünk, Orsiban szép csendben megszületett a Terv. Miután kiköltöztünk, a lakásban megnyitotta élete nagy álmát, saját pöttöm jógastúdióját. Én szentélynek hívom, de csak ha senki sem hallja. Ide járok, hol sűrűn, hol ritkábban. És ide vittem vissza az immár hároméves fürtöst, miután hírét vettem, hogy óvodásoknak és iskolásoknak is tartanak órákat.

Odafelé, az autóban kérdezősködött: „mi az a jóga, mama?”, „olyan, mint a torna vagy az úszás?”, „Ottó bácsi is ott lesz?”, „ugrálhatok?”. Beszéltem neki hosszú hajú indiai emberekről, meg a mamáról, aki megpróbál úgy csinálni, mint ők: otthon nyújtózkodik a földön, Lola pedig rendre kineveti. Erre persze kuncogott, és kijelentette, hogy ő bizony nem fog nyújtózkodni, és ha nem lehet ugrálni, akkor ő inkább nem is jönne. Próbáltam megmagyarázni, hogy a gyerekjóga nagyon izgalmas, mert állatokat utánzunk, meséket játszunk el, és közben jól megdolgoztatjuk az izmainkat, hogy jó erősek és hajlékonyak legyenek. A gyerekjóga csupa játék, márpedig a játéknál Lola-barátabb foglalatosság nem létezik. Anikó néni rögtön a foglalkozás elején elmondta, hogy a követező negyvenöt percben mindenki azt csinál, amit szeretne. Ha nincs kedve, hát nem kell gyakorlatozni. Azt hittem, Lola nem figyel a bevezetőre, de amikor hat perccel később, a harmadik gyakorlat után a lágyan szóló szitárzenét sokszorosan túlkiabálva közölte mindenkivel, hogy ő inkább várat épít a párnákból, és szóljunk neki, ha a kiskutyás gyakorlatnál tartunk, rájöttem, hogy nagyon is fülelt. Szóval én csináltam a gyakorlatokat, ő pedig játszott. Néha megpihent, figyelt minket egy csöppet, majd tovább foglalatoskodott. És ötpercenként megkérdezte, hogy „mama, most jógázunk?”. Így ment ez egészen a kisasztal-kisszék gyakorlatig. Akkor hirtelen mellém guggolt, és mint aki világéletében ezt csinálta, elkezdett bennünket utánozni. De nem hagyott sok időt az anyjának a büszkeségre. Két perc múlva újra talpon volt, és a tükör előtt mórikálta magát. Aztán a kelepelő gólyánál megint csatlakozott. Az erdő félelmetes állatai nem érdekelték, de a relaxálást ismét élvezte. Kért egy takarót, az oldalára fordult, és hogy jelezze, tudja ő jól, hogy nem otthon van, a fülembe súgta: „tudod, mama, ez jóga, most nem szopizom az ujjamat lefekvéskor”.

Életem legmókásabb órája volt. A végére könnyeztem a nevetéstől, és – ugyan egyetlen ászanát sem csináltam meg tisztességesen – frissnek és pihentnek éreztem magam. Az öltözés lassan ment. Lola, hála a relaxáló gyakorlatoknak, száz kilométer per órás sebességgel pörgött. Amikor már csak mi voltunk az öltözőben, közölte velem, hogy akkor ő most jógázik, és leült a rongyszőnyegre. Összekulcsolta a lábát, a térdére tette a kezét, lehunyta a szemét, és hümmögni kezdett. Képzeljenek el egy százcentis, pocakos jógit, göndör aranyhajjal. Hogy mennyit fejlődött az érzelmi intelligenciája a negyvenöt perc alatt, nem tudom. De a humorából egy cseppet sem veszített, az száz százalék.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 6
Címkék:
Értékelés: 5.00

Először béka akart lenni, aztán villanykörte. Aztán minden nap másfajta tündér. Végül kikötöttünk egy kompromisszumos megoldásnál...

...amely egy rendkívül ízléstelen, ámde legalább igen harsány katicajelmez képében jött szembe velünk egy játékboltban.

Megboldogult édesanyám nem volt az a kimondott házitündér. Főzött ugyan, takarított, mosott, gyereket nevelt munka mellett – vagyis tette a dolgát, az összeset, amit akkoriban egy vidéki háztartásban még inkább elvártak egy asszonytól, mint mostanság. De valahogy soha nem éreztük, hogy igazán élvezné az életének ezen szerepeit. (Aki most fölkiált, hogy „ugyan már, vajon melyik nő élvezi a házimunkát?!”, annak csak annyit mondanék, hogy én ismerek jó néhányat, aki boldog, hogy otthont teremthet – főállásban!) Ez alól csak két kivétel volt. Az egyik a kötés – anyám egész családunkat ellátta számos pulóverekkel –, a másik pedig a farsangijelmez-készítés. Soha nem fogom elfelejteni azt a fekete-fehér csíkos macskajelmezt, amelyet hetekig varrogatott kézzel, hogy aztán egyetlen nap alatt cafatokká szakadjon az ő négyéves lánya óvodai farsangján. De készített cowboy – elnézést, cowgirl – jelmezt is, igazi keményített kalappal meg fából faragott játékpisztollyal. Utóbbi helyett a nap végén kéményseprő létrát kapott vissza. Az öcsémnek is volt jó néhány emlékezetes darabja, amelyek közül, mint a Mont Blanc a ködben, kiemelkedik az ominózus bohócmaskara. A bohóchoz, amely fekete-lila színben pompázott, hegyes sipka és igazi krumpliorr járt. Csodájára járt a ház, amikor a négyéves Andris a lépcsőházban rohangált benne. Merthogy hordta bátran, már napokkal a farsangi mulatság előtt. Csak éppen hiába minden szép szó, kérlelés és fenyegetés, aznap nem volt hajlandó fölvenni… Ez a blama járt a fejemben, amikor Lola bő egy héttel az ovis farsang előtt csak és kizárólag a katicajelmezben volt hajlandó bármit is csinálni. Abban mentünk játszóházba, a parkba, a közértbe, sétálni, mindenhová. Ja, és egyáltalán ne holmi mezei katicajelmezt tessenek elképzelni. Ó, nem! Ez, kérem szépen, egy katicaTÜNDÉR jelmez volt. Tüllszoknyával, tündérszárnnyal, varázspálcával. Ahogy kell. És, bevallom, nem én készítettem. Mindketten jobban jártunk így. Szóval február elejétől közepéig Katicatündér Lolával éltünk együtt, amíg én közben azon szorongtam, hogy majd éppen farsangkor nem lesz hajlandó fölvenni – mint a testvérem a rossz emlékű bohócruhát.

Nem így lett. Lola aznap korán ébredt, reggeli előtt felöltötte a teljes hacukát (ez nagy szó: egyébként csakis pizsamában hajlandó reggelizni), és alig várta, hogy kipenderüljön az ajtón. A kocsitól egészen az óvoda bejáratáig szökdécselt. Lelkesedése a körtejelzésű öltözőszekrényig tartott, ott aztán, mintha elvágták volna. Vörösen izzó katicatündéremből halványpiros, remegő lábú bogárka lett. És soha többet nem tudtam lefejteni a nyakamból. Nem csoda – a jó Niki néni helyett egy copfos indián, Roni helyett egy csillogó királylány, Dodó helyett daliás tűzoltó várta. És mindannyian jól érezték magukat. Az én szeppent Lolámnak tíz perc kellett, hogy be merjen lépni a csoportszobába. Ahányszor megdicsérte valaki a jelmezét, belefúrta a fejét a combomba. Aztán két kézzel kapaszkodott a fülembe, amíg a többiek bemutatták a jelmezüket, és azt mondogatta: „Ne hagyj itt, mama.” Még azt sem engedte, hogy megtapsoljam Lucát, aki Thomas vonat barátnőjének, Emilynek öltözve hősiesen cipelte magával a zöld kartonszerelvényt. Összetapadtunk, mi ketten, nem volt az az Ili néni, aki szét tudott választani minket. Én próbáltam elköszönni, bátorítottam, hogy bulizzon ő is, a jelmezek alatt ott vannak a barátai. Ő viszont minden szóra erősebben szorította a fülcimpámat. Sok volt neki, amit látott. Így ment ez sokáig, egészen addig, amíg már majdnem feladtam és lemondtam az összes aznapi programomat, hogy virágjelmezbe bújjak, ha már összenőttem egy katicával. Akkor, egyszer csak, eszébe jutott a csomag Zizi, amit az óvoda felé vettünk „rágcsálnivaló” gyanánt. Efféle „finomság” kizárólag piros betűs napokon jár Lolának. Szóval eszébe jutott, és magához vette. „Adok ebből mindenkinek, mama!” – kiáltott föl hirtelen. Piros katica – oppardon – katicatündér jelmeze hirtelen újra élénken virított. „A tavasztündérnek, a három balerinának és a két királykisasszonynak. Meg Emily vonatnak!” És már el is viharzott, egyenesen a kör közepébe. Kézen fogta Ili nénit, aki – mit ad a Jószerencse – szintén katicaruhába bújt aznap. Csak a szemével intett, miközben szorította a zizis zacskót: mehetsz mama, minden rendben lesz. Katicanéni vigyáz rám!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

Minden, ami csillogó. Minden, ami rózsaszín, esetleg lila. Minden, ami apró, pici és aranyos. Minden, ami póni, és minden, aminek szárnya van.

Szinte egyik pillanatról a másikra nő lett a lányomból. Pörgősszoknya-viselő, frizurát kirakatban ellenőrző, fiúkat bolondító nő.

Mit tegyen a feminista, ha lánya születik? Ha mégoly puha feminista is, mit tegyen, amikor a lányából ízig-vérig hölgy lesz? Aki mást sem akar, mint „lányos” dolgokat csinálni. És aki a szabadidős foglalkozásokat, a játékokat egyetlen éles határvonallal választja ketté: „Ez fiúknak való, mama – ez pedig lányoknak.” Hát, kérem szépen, ez a bizonyos feminista bemegy nőnemű gyermekével a boltba, és megadóan tűri, amikor a kinőtt, vagány zöld gumicsizma helyett a nőnemű gyermek valami elképesztően rózsaszínt választ. A sötétzöldekre rá sem néz, mondván – újra: „az fiúknak való, mama!”

De nem csak ez van. Amikor Lolám a hosszú karácsonyi vakáció után visszatért az óvodába, kissé izgultam. Mert hosszú nyaralások, karácsonyi szünidők után Lolámnak általában nemigen akaródzik óvodába menni. Aztán több felvonásos búcsúzkodás után végül mindig győz a kíváncsiság és a kalandvágy – vagyis: ott maradni már nagyon is akaródzik. Ez a karácsony azonban nagyon együtt levősre sikerült, ami persze remek. Kivéve akkor, amikor éppen isszuk a levét. Szóval, Lolának nem fűlött a foga az óvodához, mert ott, ugye, a mamák nem maradhatnak. Volt is durca, hiszti, csöndes lelki terror és hangos feleselés. De aztán odaértünk és átöltöztünk. Lola felöltötte vadonatúj, flittervirágokkal díszített, pörgős szoknyáját, hozzá a lila szíves harisnyát, és a kezemet szorongatva belépett a csoportszobába. Loláék óvodai csoportjában sok lány van. Sok-sok lány, és mindössze 5, azaz öt szem fiú. No, ebből az öt szem férfiból négyen voltak jelen aznap reggel. És mind a négyen leplezetlen csodálattal adóztak nőiesen kócos és lányosan pörgős szoknyás Lolámnak. Körbevették, és a maguk négyéves őszinteségével mondogatták neki felváltva, hogy „de szép vagy!” Majdnem elájultam. Hát még akkor, amikor a lányom, mindezt érzékelve, hirtelen elhúzta addig tenyeremben izzadó kezét, végigsimított a szoknya virágain, és azt mondta: „Köszönöm. Megmutassam, mekkorát tudok ugrani?” És megmutatta.

Apró lovagjait azóta is maga köré gyűjti reggelente, és raktározza a bókokat. De azért a nagy lovagiasság nem tart ám örökké… A minap bosszúsan jött elém az óvoda udvarán, és mondta: „Nem engedték, mama. Azt mondták, ez nem lányoknak való. Pedig lányok is játszhatnak a kisautókkal, igaz?” Mint kiderült, amennyire az én lányom ragaszkodik az ő émelyítő színekben pompázó pónijaihoz, Dodó, Kole meg a többi hímnemű legalább annyira ragaszkodnak az ő férfias matchboxaikhoz. Meg a kék hajós pólóhoz, a barna bőrbakancshoz, a szürke csíkos pufidzsekihez. Három-, legfeljebb négyévesek. És kész vannak. Férfiak és nők, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Még akkor is így van ez, ha puha feminista, az ő felvilágosult férfi társával az oldalán annak idején nem vett kizárólag rózsaszínű rugdalózót, nem festették púderpinkre a babaszobát, és válogatás nélkül játszottak vele főzőset és bicikliszerelőset. Bizony, van néhány dolog, amit meghatároz a biológiai adottság. Például azt, hogy mit mondanak nekünk a bölcsődében-óvodában: mi való, ha lányok vagyunk, és mi, ha fiúk? Mivel illik játszanunk, és mit illik viselnünk. És (szinte el sem hiszem, hogy ezt mondom…) nincs is ezzel olyan nagyon nagy baj. Persze jó lenne, ha már az óvodákban elültetnék a valódi egyenjogúság magvait a buksi fejekben. Hogy amikor igazgatótanácsi elnökként, mondjuk, Dodónak el kell döntenie, hogy kinevezze-e Marit ügyvezető igazgatóvá, avagy hagyja igazgatóhelyettesi rangban, talán bátrabban dönt majd, és elhiszi, hogy nő is képes jól irányítani. Persze van nő, aki nem, mint ahogy van olyan férfi is, aki alkalmatlan lenne. De nem lehet egyszeriben mindent megváltoztatni. Én például, hiába vallom magam botcsinálta feministának, örülök, amikor nőnek látom a lányomat. Ellágyulok a hajcsatoktól és kis göndör copfoktól. Imádok vele főzni, és már a rózsaszín gumicsizmát sem bánom. De amikor megkérdezi, hogy daddy miért mosogat, amikor az óvodában azt mondták a gyerekek, hogy az nem fiúknak való foglalatosság, akkor nem hazudok neki. Mesélek neki egy szép világról, ahol férfiak és nők közösen vezetik közös háztartásukat, és közösen nevelik közös gyermekeiket. Ahol az mosogat, aki éppen ráér. Ez tetszik neki. És ez egyelőre elég is.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 4
Címkék:
Értékelés: 4.41

A leggyakrabban feltett kérdések között biztosan az első három hely egyikén szerepel a következő: Mit szól a lányod ahhoz, hogy a tévében szerepelsz?

Van erre egy jól bevált rövidebb és hosszabb válaszom. Itt és most nem ezeket olvashatjátok. Hanem azt, ahogy mi ezt az egészet megéljük.

Lola mára teljesen tisztában van azzal, hogy amikor az anyukák és az apukák elköszönnek a gyerekektől az óvodában, akkor dolgozni mennek. Mára az is tiszta, hogy ez sok mindent jelenthet, mert a felnőttek nem mind egy helyen dolgoznak… De ez nem volt mindig így, Lolám ugyanis nagyon sokáig azt hitte, hogy mindenki anyukája a tévében dolgozik. Hiába mondtam neki, hogy nem így van. Az összes érvemet fölborította, amikor látta Luca anyukáját, (Krizsó) Szilvit, aztán Krisztián anyukáját, (Novodomszky) Évit is a dobozban. „Na ugye, mama! Az ott a Luca anyukája – elemezte a helyzetet hetykén –, látod, mondtam, hogy a mamák a tévében dolgoznak.” De aztán elmúlt a harmadik születésnapja is, és lassan fölfogta, hogy egy anyuka mást is csinálhat, mint a televíziós újságírás. Akkor viszont elkezdődött a végeláthatatlan kérdezősködés: „Mama, a grandma mit dolgozik?” „Kozmetikus.” „És az Erika mit dolgozik?” „Piackutató.” „És a Goti?” „A Goti otthon dolgozik, a kisgyerekeit neveli.” Na, ezen kicsit elgondolkozott… de aztán folytatta: „És Ili néni mit dolgozik?” „Ili néni óvónő, az óvodában dolgozik.” „De az nem lehet, mama – nézett a szemembe nagyon komolyan –, Ili néni az óvodában nem dolgozik, hanem játszik velünk és énekel.” Ez már sok volt neki. Hiába magyaráztam, hogy Ili néninek az a munkája, hogy játsszon és énekeljen, ezt végképp nem volt hajlandó elfogadni. Valahol oda tette a pontot magában, hogy a mama újságíró. És kész. Biztos, ami biztos, úgy két héten keresztül minden reggel megkérdezte, hogy még mindig újságíró vagyok-e. Amikor mondtam neki, hogy igen, még mindig az vagyok, megnyugodott.

Lenyűgöz a gyerekek tiszta logikája. Az a naivan önző szemlélet, amellyel erre a világra néznek. No meg az az egészséges értékrend. Ha tehetném, minden televíziós „személyiségnek” receptre fölírnék egy hároméves gyereket. Az biztos, hogy sokkal több két lábbal a földön álló közszereplőnk, sztárunk lenne. Itt van például ez a díj, amit nemrég kaptam egy szakmai alapítványtól. Kellemes meglepetés volt, nagyon jólesett, de nem volt időm sokat sütkérezni a fényében. (Megjegyzem, hála istennek. Ebben nagyon hasonlítunk a szintén ebben a szakmában dolgozó öcsémmel: jobban bírjuk a kritikát, mint a dicséretet.) Lolát ugyanis tökéletesen hidegen hagyja a szakma elismerése. Nem törődik sem nézettségi mutatókkal, sem példányszámokkal, és az exkluzív interjúk sem érdeklik. Lolát egyvalami érdekli: hogy este nyolc és fél kilenc között az ő mamája meséljen neki elalvás előtt. Azon a bizonyos szombat estén azonban, amikor a mama csillogó fekete estélyi ruhába bújt, magas sarkú cipőt húzott és kisminkelte magát, a daddy mesélt neki. Persze az is jó, de nem annyira. Mert, először is, a daddy angolul mesél, márpedig most éppen nem az angol a kedvenc nyelve. Másodszor, daddy valahogy nem éli bele magát a sztoriba úgy, mint a mama. Daddy inkább fejből mesél jól, a Három kismalacot… hát, hogy is mondjam, olyan, mintha unná egy kicsit… Szóval se mamamese, se mamapuszi elalvás előtt. Ezt jelentette a lányomnak a díjátadó. Másnap reggel aztán extra korán ébredt, közvetlen közelről ellenőrizte, hogy letöröltem-e a sminkemet, és követelte azt a szobrot, amit előző délután, még indulás előtt megígértem neki. A reggeli tejeskávé közben végignéztem, ahogy Lola konyharuha-szoknyába és törülköző-fátyolba öltözteti a díjamat, az emlékplakettet meg a falnak támasztja, mint egy tükröt. Mit neki szakmai elismerés! Ültünk a nappali padlóján, frottírköpenyben, gyűrött arccal, és a kisplasztikát öltöztettük. És tudják, mit? Akkor és ott nem lehetettünk volna boldogabbak.

Szeretném, ha még sokáig tartana földközelben ez a mi kis emberünk. És ha még sokáig fönnmaradna az ő naivan őszinte világa. Abban viszont csak reménykedni tudok, hogy néhány év múlva, amikor majd már szívesebben játszik a barátnőivel a szobájában, mint a szüleivel a nappaliban, azért még lesznek olyan pillanatok, amikor átölel, ellenőrzi, hogy lemostam-e a sminkemet, és megkérdezi: mama, mesélsz arról, milyen volt, amikor még kicsi voltam és azt hittem, minden anyuka a tévében dolgozik? Ki tudja, talán fölolvasom majd neki ezt a cikket. És jól beleélem magam.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 2
Címkék:
Értékelés: 5.00

Mikor Lola hároméves lett, mélyen a szemünkbe nézett, és kijelentette, hogy ő mostantól nagylány, és mint ilyet, tilos „kislányom”-ként aposztrofálni. A harmadik születésnap vízválasztó.

Háromévesen egy ember nagyjából képes kifejezni, amit érez. De mire képes háromévesen egy hetilapban megjelenő rovat?

Ezt önöknek kell megmondani. Én cserébe elmondom, miért vagyok hálás én, mit adott nekem a Lolával az élet sorozat. Kezdem rögtön azzal, hogy a rovat harmadik születésnapjának hajnalán föllapoztam a pontosan egy évvel ezelőtt, a második szülinapon írott sorokat. Nagyot mulattam azon, hogy tegeződtünk. (Azoknak, akik a 21. század kilencedik évében már nyomtatásban egyáltalán nem, a ezen a blogon viszont annál inkább olvassák a Lolával… rovatot, ez nem újdonság. Hiszen a világhálón mindenki tegeződik mindenkivel, ezért aztán az elektronikus átiratban a megszólításokat rendre átváltoztatjuk.) Pedig olyan jólesik magázni önöket. Nem azért, mintha nem tudnám, hogy van önök között bőven, aki velem egykorú, vagy fiatalabb nálam. Hanem azért, mert a magyar nyelv egyik legnagyobb gyönyörűségének tartom a magázó megszólítást. A televízióban (amely egy kicsit úgy működik, mint az internet, mindenki pertuban van a kollégákkal) például van egy nálam jóval idősebb öltöztető úr. Nála szerényebb embert keveset ismerek, ezért az igazi nevét most nem is írom le. Az egyszerűség kedvéért nevezzük, mondjuk, Istvánnak. Szóval Istvánnal következetesen magázódunk. Nem tudom, hogy alakult ez így, talán a kölcsönös tisztelet, talán a klasszikus, de a tévében túlzottnak tűnő udvariasság diktálja. Mindenesetre csodálatos magázódós szóváltásaink vannak, és valahogy egyikünknek sem akaródzik ezen változtatni. A Lolával az élet rovatnak köszönhetem, hogy a gyermekkori kényszerű csókolomozások után így felnőtt fejjel újra rátaláltam anyanyelvünk eme csodás vívmányára.

De nem csak erre találtam rá. Hanem az írás örömére, az írott szó magával sodró erejére és maradandó hatására. Tudják, a Híradónál nincs múlékonyabb műfaj a televízióban. Talán csak az élő sportközvetítés. A Híradó hatása nem tart sokáig, mire elmondok egy bevezető szöveget, már véget is ér. Nem lehet újra elővenni, föllapozni, érezni a frissen nyomtatott oldalak illatát. Márpedig ez nagyon hiányzik. A Lolával az élet rovatnak köszönhetem tehát, hogy három éve ismét jelen van az életemben az újságírás, a szó klasszikus értelmében. No, azt persze nem állítom, hogy 2006 februárja óta sohasem bántam meg, amit leírtam. Avagy: sohasem ütött szíven az írott szó maradandósága. Emlékeznek például arra, hogy mennyire felhúztam magam annak idején, amikor valaki rosszat szólt a bölcsődével kapcsolatban? Vagy, hogy mennyire túlreagáltam, amikor elloptak a lépcsőházból nyolc tekercs vécépapírunkat? Még ma is belepirulok. De hát az a helyzet, kedves Olvasó, hogy ezek a kis monodrámák is benne voltak a pakliban, amit úgy hívnak, hogy a mi életünk. És amit kiterítettem önök elé.

Ezzel pedig elérkeztem a harmadik nagy ajándékhoz, amelyet az elmúlt három év adott nekem. Megtanultam bátran, de okosan őszintének lenni. Úgy beszélni intimitásokról, hogy az igazi titkokat megőrizzem magunknak. Hogy abból, amit méltán hívnak úgy: magánélet, még véletlenül se legyen közélet. Megtanultam kendőzetlenül fogalmazni, és aztán vállalni a következményeket. És ha már itt tartunk: vállalni a hibáimat. Könnyűnek tűnhet, ha az ember egy blogban, becenéven ír, vagy barátnői társaságban sztorizik a mindennapokról. Heti több százezer példányban viszont, arccal, névvel, mindennel… mit mondjak, néha a nyomdába küldés pillanatában bizony megremegett a térdem. De megérte. És tudják, miért? Azért, mert nagy ajándékot kaptam érte, önöktől. Tiszteletet, építő kritikát, szívmelengető bátorítást. És őszinte párbeszédet. Micsoda ritkaság ez manapság! Gondoljanak bele, akkor, amikor főállású mamák és dolgozó anyukák, háztartásbeliek és karrieristák, fiatal húszasok és negyvenes friss kismamák, nagycsaládosok és gyermektelenek feszülnek egymásnak ott, ahol csak tudnak, amikor mindenki osztályoz, címkéz és skatulyáz, amikor előbb születnek ítéletek, mint gondolatok… szóval ilyen körülmények között van itt ez a 4200 karakter (meg a blogban még jó néhány), ahol valódi beszélgetést folytathatunk mi, sokfélék. Ahol bátran elmondhatunk egymásnak bármit. Ahol nincsenek tabuk, és ahol nem szégyen a tanácstalanság. Mert a világ annyiféle, ahányan élünk benne. Jó itt lenni. Köszönöm önöknek.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Brüsszelben, nem messze tőlünk, volt egy szép park, benne egy szobor, anya-apa-gyerek. A boldog család - ha jól emlékszem, ez volt a címe.

Egy kis tó partjára tették, ha jó idő volt, az apuka feje búbja tükröződött a vízben. Javaslom, hogy Neked is állítsanak egy ilyen szobrot. Mert megérdemled.

Négy napra elvették tőlünk Alexet. Nincs a történetben semmi nyavalygás, a munka szólította külföldre. És mivel az összes nagyszülő és nagybácsi is épp országhatárainkon kívül tartózkodott (ki átmenetileg, ki hosszú távon), hát egyedül maradtunk, Lola és én. Segítség híján úgy döntöttem, hogy annyi programot szervezek magunknak, amennyit csak lehet – és amennyit a dermesztő hideg meg a szmogriadó megenged. Sokat tanultam a négy nap alatt. Loláról, magamról, családról, ragaszkodásról, türelemről…

Szombat. Reggel Lola alig akarta kiengedni az ajtón az apját. Éppen most jött rá, hogy ő valójában nem is anyás, hanem inkább apás. Végül egy figyelemelterelő mesekönyvakcióval sikerült a férjemnek visszaadni szabadságát. A mesék után közöltem Lolával, hogy készüljön föl, mert a következő napokban olyan nagy mókában lesz része, mint még soha. Először is bevásároltunk, születésnapi ajándékot vettünk Zsuzsinak – hiszen délután buliba voltunk hivatalosak. Szépen becsomagoltuk, csillogó masnit ragasztottunk rá. Ezzel elrepült a délelőtt. A délutáni alvás után pörgős szoknyába öltöztünk, és átsétáltunk Zsuzsiékhoz, ahol már javában tartott a haddelhadd. Embertelen két óra következett, a gyerekzsúrok összes sajátjával. Hazaséta előtt pityergés, hiszti, végül otthon még két mese. Miután Lola lefeküdt, átjött Gota és Erika, mert anyára is ráfér egy kis kikapcsolódás. „Kinek kell ide apuka? Hiszen megy ez egyedül is!” – gondoltam hetykén, két pohár borral később.

Vasárnap. Lola reggel korán ébredt, beszaladt a hálószobába, és elkámpicsorodva vette tudomásul, hogy az apja még nem jött haza. Anya dupla kávéval indított, Lola dupla vajas kaláccsal. Mivel odakint mínusz tíz fok volt, és harapni lehetett a port, egy közeli játszóház mellett döntöttünk. Másfél óra masszív dühöngés után, kissé csatakosan, beültünk ebédelni. Mint két jó barátnő. Beszélgettünk, viccelődtünk, egymás tányérjából ettünk. Apa? Milyen apa? Önbizalmam egészen a délutáni alvás végéig tartott, amikor is megérkezett Kati, Lola bébiszitternek álcázott barátnője. Ugyanis, mit ád Isten, a négyből kettő napot sehogy sem sikerült elcserélni, várt a Híradó. Csak annyit tudtam elintézni, hogy a szokásosnál egy kicsit később menjek be – a körülményekre való tekintettel. Mert körülmények, azok voltak. Lola mind a 16 és fél kilójával csimpaszkodott a nyakamba, úgy próbált visszahúzni a lakásba. És közben Blaha Lujzát megszégyenítő elkeseredettséget produkált. „Jaj, jaj, elmegy az én anyukám!” „Ne hagyj itt!” „Mi lesz velem, ne menj el!” – ilyen kinyilatkoztatásokkal szórakoztatta a társasház lakóközösségét. Katival végül nagy nehezen megnyugtattuk, elfogadta, hogy néhány órával később otthon leszek, és már együtt isszuk meg az esti tejet. Az én hangulatom viszont végérvényesen elromlott. A bölcsődei beszoktatás időszakát idéző hangulatban gurultam be a Szabadság térre. Úgy parkoltam, hogy a kocsi orra menetirányba nézzen. Azzal is nyerek 30 másodpercet.

Hétfő. A nagy sikerre való tekintettel az óvoda kapujában Lola megismételte a „Mama ne menj el”-„Ne hagyj itt”-„Mi lesz velem” előadást. Mire végre elindultam, a gyomrom remegett, a szívemet meg mintha tüzes vassal szurkálták volna. A könnyzacskóim meg… hát, azokról nem érdemes beszélni. Este Lola ötpercenként megkérdezte, hogy hol van az ő apukája, és hogy miért csak én vagyok itt. A kettő között pedig a türelmemet tesztelte. Sikerrel. Alvás előtt sokáig babrálta a fülemet, és a szokásos hét helyett tizenhárom puszit kért. Kilencre én is ágyban voltam.

A kedd kísértetiesen hasonlított a hétfőre. Azzal a különbséggel, hogy estére semmi máshoz nem volt kedvünk, mint hogy összebújjunk a kanapén, és daddyről beszélgessünk. Meg arról, hogy mi mindent fogunk csinálni a hét végén, amikor majd újra hárman leszünk. Anya-apa-gyerek. Közben eszembe jutott az a gondolat, amit egyik (egyébként nagyon kedves és tanult) kollégám mondott nemrég egy újságírónak a családról, ami szerinte nem a gyermek születésétől lesz család, hanem attól, hogy van benne anyuka is és apuka is… mint a brüsszeli parkban. A gondolat, amivel már akkor sem értettem egyet, amikor először olvastam. Hát még most. Mert egy család sokféleképpen lehet család. És sokféleképpen lehet szép. Például csak anyával. Még akkor is, ha egyedül sokkal-sokkal nehezebb.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 5
Címkék:
Értékelés: 4.71

Tornádó. Pusztító erejű forgószélben megnyilvánuló jelenség. A kifejezés a spanyol „tornada” (mennydörgés) szóból származik, amely az angol nyelven keresztül terjedt el világszerte.

Még jó, hogy létezik internetes szótár. Különben honnan tudnám, hogy a Lola által mostanában rendszeresen produkált jelenséget a meteorológusok is észlelik?

A tornádó két-három percig tart, ezalatt drámai életutat jár be. Az örvénylő fázistól a pusztító érett szakaszon át az úgynevezett összeesésig eltelt rövidke idő alatt azonban kő kövön nem marad. És semmi nem jelzi előre jövetelét. Lola hároméves. Tegnap az óvoda teljes gyermeki, szülői és nevelői közössége látta, hogy mennyire nagyon is az. És azt, hogy ezt milyen nehezen kezeli az ő édes anyukája. Gyanútlanul indultunk hazafelé a dermesztő januári hidegben. Jókedvünk volt, hiszen azt terveztük: együtt kitakarítjuk a lakást (ő port töröl, amíg én porszívózom), azután, olvasok neki az éppen aktuális kedvenc mesekönyvéből. Vacsora után pedig gesztenyét sütünk. Jó terv volt. Mozgalmas, kellemes, házias. Éppen egy korán sötétedős januári délutánra való.

Még nem értünk ki az óvoda kapuján, amikor hirtelen éreztem a tarkómon a tornádó szelét. A korrigált Fujita-skálán még csak EF1-es erősségű volt… Ne kérdezzék, mi volt a kiváltó oka, mert már nem emlékszem. A szép szó nem használt, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Lola torkaszakadtából üvölt, pufikabátba bújtatott karjait az égnek emeli és toporzékol. Ámulva figyeltem, ahogy kialakul a széltölcsér, és a második fázisban eléri a földet. Tudtam, hogy nincs visszaút, hamarosan jön a legpusztítóbb fázis, így legfeljebb a károk minimalizálására törekedhettem. Kértem – nem, ez nem igaz, mert akkor már utasítottam –, hogy menjünk tovább, különben kénytelen lesz az óvodában éjszakázni. Azt kell tudni rólam, hogy ilyenkor nem nagyon merek hozzányúlni a gyerekhez. Valahogy mindig attól félek, hogy túlságosan erősen szorítom meg a karját, úgy, hogy ott marad a nyoma – azt pedig nem bocsátanám meg magamnak. Így aztán kénytelen vagyok a verbális szigorra szorítkozni. Az viszont, lássuk be, egy EF5-ös, 322 kilométer per óránál is nagyobb sebességgel száguldó tornádótölcsérrel szemben vajmi kevés. Szóval ott álltunk az óvoda udvarának közepén, mi ketten. Vagyis, én álltam, ő meg páros lábbal ugrált le-föl, ordítva. Végül föladtam, a hóna alá nyúltam, és elvonszoltam az autóig. Próbáltak már önök izgő-mozgó, ide-oda tekergőző kutyakölyköt kézbe fogni? Akkor képzeljenek el ebből a kiskutyából egy 16,5 kilóst… Valahogy sikerült beszíjaznom a gyerekülésbe, elindultunk, és én – szégyen vagy nem – bekapcsoltam a rádiót, jó hangosan. Mire hazaértünk, már nevetett. Amikor pedig megkérdeztem tőle, mi volt ez az egész, rám nézett, és nagyon komolyan azt mondta: „Nem tudom, mama, kedvem volt kiabálni.” Nem lehetett nem agyoncsókolni. De nem kerültünk közelebb a megoldáshoz.

Este aztán leültünk a számítógép elé Alexszal – és egy-egy pohár borral. (Apropó, kedves kisgyermekes sorstársak, az megvan, hogy mennyire jó érzés leülni a kanapéra egy pohár itallal, miután lefektettük a gyereknek álcázott forgószelet?) Tudtuk mi, persze, hogy úgy két és fél és ötéves kor között nagyon komoly érzelmi, intellektuális és szociális fejlődés zajlik le a dedben – mindez egyszerre, de úgy éreztük, hogy látnunk, olvasnunk, tudnunk KELL, hogy a jelenség normális. Mert az utóbbi idők érzelmi ingadozásainak közepette bizony képesek vagyunk az utolsó csepp józan ítélőképességünket is elveszíteni. Szóval fölmentünk a netre áldozattársakat és szakembereket keresni. Nagyjából kettő perc alatt kiderült, hogy a világ hároméves gyermekeinek milliói produkálnak hasonló meteorológiai tüneteket. Szülők tömegei figyelik ámulva, amint óvodáskorú leszármazottjuk boldog-nyugodt-kiegyensúlyozott-barátságosból pillanatok alatt bosszús-nyugtalan-önbizalomhiányos-makacsra vált. Az a sok-sok felnőtt ember, szerte a világon, mind próbálja megfejteni, hogyan is kezelje a függetlenség, valamint a szeretet és elismerés igényének ilyetén egymásnak feszülését. Megoldási javaslatot persze egyikük sem tud/mer/akar adni. A legviccesebb ötletet egy amerikai gyermekpszichológiai honlapon találtuk. Ott Hawaii partjainak méretes hullámveréséhez hasonlították a háromévesek lelkében dúló harcokat. És valami olyasmit tanácsoltak a szenvedő alanyoknak, hogy szörföljenek. Engedjék el magukat, álljanak föl a deszkára, és élvezzék a száguldást. Mert akkor, amikor majd a gyerek tízévesen ki sem dugja az orrát a szobájából, még egy szeretetéhes hisztitornádónak is örülnénk… Hát köszönjük. 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

Neked volt gyermekkori álmod? Ami rettentő izgalmasnak és teljesen elérhetetlennek tetszett 3-4-5 éves fejjel? Mert nekem volt.

Én, kérem szépen, elhatároztam, hogy egyszer, ha majd nagy leszek, jégtáncosként fogom elkápráztatni a közönséget...

Láttam magam, ahogy siklom a jégen csillogó ruhában, a korcsolyám éle jégport hint a levegőbe, ahogy szórom a piruetteket. Önkívületben néztem Vitray Tamás közvetítéseit a jégtánc-világbajnokságokról. Olyannyira beleéltem magam a képzeletbeli kűrbe, hogy egyik este még a homlokom is fölrepedt, amikor nekiestem az asztal sarkának, mert megcsúszott a lábam a parkettán az egyik dupla leszúrt Rittberger közben. Álmom megvalósítását egy valami nehezítette, de az nagyon. Kaposváron egy darab jégpálya nem volt akkoriban. Anyámék végül hat-hét éves koromra elégelték meg az otthon előadott kűröket, és elvittek korcsolyázni a budapesti Városligetbe. Aki most újabb homlokrepedésre számít, annak csalódást kell okoznom. Ugyanis tehetségesnek bizonyultam – már ami a korcsolyával súlyosbított két lábon állást illeti. Egyetlenegyszer sem estem el, ellentétben drága anyámmal, aki hatalmas (elnézést a következő kifejezésért, de nem találtam nála adekvátabbat…) seggessel nyitott. Bevallom, a mai napig tartja magát az elképzelésem, hogy amennyiben lett volna jégpálya szülővárosomban, nos, akkor ma nem újságíró lennék, hanem minimum műkorcsolya-világbajnok.

No, de vissza a célszemélyhez. Lola per pillanat nem korcsolyabajnok akar lenni, hanem trombitás. El is indult ezen az úton, amikor születésnapjára megkapta az ajándékok világbajnokát: egy műanyag trombitát, amelyet azóta is naphosszat használ, rendeltetésszerűen. De persze nem lennék igazi anya, ha nem akarnám beteljesületlen álmomat a saját gyerekemre lőcsölni… Így aztán, trombita ide, muzsika oda, bizony elvittem Lolát a kaposvári műjégre. Merthogy ma már van ilyen, és nem is akármilyen. Remek hely, különösen Mikulás napja idején. A Télapó ugyanis sosem mulasztja el felkeresni a korcsolyás gyerekeket. Így esett, hogy a tavalyi sorozatos Mikulás-fiaskók után Lola idén a jégcsarnokban várta a szakállast. Egészen addig, amíg rá nem csatoltuk a csizmájára a kétélű gyerekcsúszkát. Mert onnantól kezdve se nem látott, se nem hallott. A kezemet hetvenöt másodperc után elengedte, furcsa, önelégült mosolyt öltött, és apró karjaival egyensúlyozott a jégen. Remekül, és láthatólag biztonságban érezte magát. Az én lelkemet meg langyos, puha hájjal kenegették: „Lám, ami nekem nem adatott meg, azt az én dedem majd megvalósítja!” A Mikulástól is siklás közben, kutyafuttában vette el a csokoládét. A szánkójára nem akart fölszállni, a krampuszok nem érdekelték. Semmi sem érdekelte. Csak siklott körbe-körbe, és úgy csillogott a szeme, mint még soha. Otthon aztán összebújtunk, és megmondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá. Miután tisztáztuk, hogy mit jelent az, hogy „büszke”, közölte, hogy ő is büszke rám. Nem tudom, hogy pontosan miért, de jólesett. Elbizakodottságomban közben megszületett a döntés: a következő alkalommal megpróbáljuk egyélű korcsolyával. Mint a nagylányok!

A lelkesedésem, persze, Lolára is átragadt. „Nagylánykorcsolyázni megyünk, papi!” – újságolta a nagyapjának. És valóban: a kölcsönzőben kikértem a lehető legkisebb nagylánykorcsolyát. 25-ös méret, nagyon helyes látvány, vastag zoknival éppen jó volt. Fölszerelkeztünk, és elkezdtünk a jég felé tipegni. Sokan voltak, így aztán sokan látták, ahogy megsemmisült a kettőnkben addig fölhalmozódott önbizalom, lelkesedés és elbizakodottság. Jégre lépés után három másodperccel elvágódtunk. Lola bepánikolt, én pedig megmakacsoltam magam. Megfogtam két kis kezét, és belenéztem a szemébe. Lassan tolatni kezdtem a jégen, ő velem szemben, miközben tartottam erősen – a kezét és a tekintetét. Apró csusszanásokkal haladtunk, görnyedt háttal, izzadva. Egészen addig, amíg megint el nem estünk. Akkorra teljesen elment a kedve az egésztől. „Le akarom venni a nagylánykorcsolyát, mama!” A lányom nem szereti a kudarcot. A sikert szereti. És ezért egyáltalán nem hibáztatom. Én viszont nagyon akartam. A következő tizenöt percben megtettünk nyolc métert, elestünk négyszer és lefogytam másfél kilót. Végül megkegyelmeztem magunknak. Visszacsatoltam Lolára a csúszkát, és lihegve figyeltem, ahogy elindul körbe-körbe. Miközben ő „korcsolyázott”, én azon tűnődtem: lehet, hogy talán mégsem kellene erőltetnem ezt a jégtáncbajnok dolgot nála. Végső soron egy trombitavirtuóz gyermek édesanyjának lenni sem kis dicsőség…

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 6
Címkék:
Értékelés: 5.00

Egy éve jelentkeztem utoljára... de most úgy éreztem, hogy az Olvasó nénik és bácsik joggal kérhetik számon rajtam tavalyi fogadkozásaimat.

Anyám és apám azt tanítja nekem, hogy a tetteimért és a szavaimért saját magamnak kell felelősséget vállalnom...

Az év, amit a szüleim 2008-nak hívtak, jól kezdődött. Csupa teljesíthető fogadalommal. Ugyan, melyik hároméves nagylány ne tudná megállni, hogy nem töm nyers tésztát a lefolyóba, és nem tapos gyurmát a parkettába? Bagatell. Tíz dolgot fogadtam meg tavaly ilyenkor, és ezt a tészta-gyurma témát volt a legkönnyebb betartani. De a bilire szokás sem volt ám egy akkora szám. Az az igazság, hogy jött magától. Remek kis rendszert alakítottam ki magamnak, kezdve mindjárt a reggeli trónolással. Mama szerint pont olyan vagyok, mint a nagypapa, de a papi szerintem nem nagyon örülne, ha ebben a témában most elmélyednénk, úgyhogy jöjjön a következő fogadalom. Odafigyelek arra, hogy mit eszem. Ez egész jól sikerült. Igaz, csak akkor, ha nincs előttem kísértés. Sajnos, ahogy meglátom egy csoki papírját, azonnal megindul a nyálelválasztásom, és ilyenkor hangot is adok annak, hogy mit szeretnék. Szerencsére anyámék nem tiltanak a csokoládétól, mert akkor kénytelen lennék még jobban akarni... Viszont a látvány csak évente kétszer jelentkezik minálunk. Tavasszal, húsvét idején, meg az év vége felé, amikor a Mikulás jön. A reggeli fogmosást is maradéktalanul teljesítettem. Már egyáltalán nem nyafogok. Igaz, előtte rendszeresen elmeséltetem magamnak, hogy Anna és Peti hogyan szokott rá a fogmosásra. Néha azt is sikerül teljesíteni, hogy hagyom a mamáékat reggel nyolcig aludni. Igaz, nem nagyon érdemes nekik jót tenni, mert akkor meg morognak, hogy nem fogunk odaérni időben az óvodába, lekésem a buszt, és nem tudok a többiekkel színházba menni. Hát tehetek én arról, hogy éppen akkor sikerült sokáig aludnom, amikor reggel kilencre kell beérni?! Hiszen fogalmam sincs arról, hogy mikor milyen nap van. Ezenkívül örömmel tájékoztatok mindenkit arról, hogy abbahagytam a sötét spájzban ücsörgést. Tudom, hogy a mama furcsának találta, de nem ezért hagytam föl vele. Hanem azért, mert egyik napról a másikra elkezdtem nagyon félni a sötétben. Ezt egy kicsit szégyellem, mert állítólag háromévesen már nagylány vagyok. Szerencsére a mamáék nem kényszerítenek arra, hogy sötétben aludjak, mindig égve hagyják a sólámpát. De ezen a sötétség témán még dolgoznom kell, érzem. Talán ez lehetne az egyik idei fogadalmam.

És akkor itt van az a két teljes kudarc. A hiszti és a közös képviselő. Tavaly azt gondoltam, játszva eleget tehetek annak a szülői kívánalomnak, hogy kedves leszek Endre bácsival. De egyszerűen nem megy. Pedig ő nagyon kedves velem. Néha még angolul is szól hozzám néhány szót, mert tudja, hogy azt szeretem. De nem megy. A mama mindig mondja, hogy legalább köszönjek vissza, ha már ő olyan aranyosan köszönt engem minden alkalommal. Ez sem megy. Az év végére mindössze egy csöndesen elsuttogott „szia!"-ra futotta. Azt hiszem, középtávon be kell rendezkednem erre a kudarcra... A hiszti meg... hát, azzal nem tudok mit kezdeni. Az egyszerűen csak jön. Magától. Mindenféle figyelmeztetés nélkül. Tegnap este is, a karácsonyfa alatt játszottunk a daddyvel, amikor a mama szólt, hogy menjek zuhanyozni. Nekem nem volt kedvem. Néhányszor szóltak még, aztán hirtelen a mama megfogta a kezem, és be akart vinni a fürdőszobába. Na, akkor elszakadt a cérna. Én nem tudom, hogy történt, de a következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy hangosan üvöltve a piros fürdőszobaszőnyegen rúgkapálok, anyám és apám meg áll fölöttem tehetetlenül. Valahogy úgy mondták, hogy nem tudták eldönteni, sírjanak vagy nevessenek. Végül csak betettek a fürdőkádba, és mire véget ért a zuhanyozás, már én is megnyugodtam. Tudom pontosan, hogy nincs ez így jól...

Szóval maradt még dolgom erre az évre is bőven. Főként azért, mert már négyéves leszek. Középsős! A négyéves lányoknak az óvodában hosszú hajuk van, és pörgős szoknyát viselnek a csoportszobában, nem pedig melegítőalsót. Sőt, azt hiszem, már éjszaka sem hordanak pelenkát. Hát, ezt nem tudom, hogy fogom megoldani. Meg azt sem, hogy ne cumisüvegből igyam a tejecskémet reggel és este... Sürgősen beszélnem kell erről a nagylányok valamelyikével... Ha pedig Ti, kedves Olvasók, kíváncsiak rá, hogyan valósítom meg az anyám álmait, akkor olvassák 2009-ben is a Nők Lapját. Egy év múlva jelentkezem!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 5.00

Sejtettem, hogy gond lesz. Jó alapom volt az aggodalomra.

Mert az elmúlt időszakban, ebben a nagyjából három és fél évben, amióta tudunk Lola létezéséről, a legnagyobb kihívást a könnyzacskóim és könnycsatornáim megregulázása jelentette...

Pedig régen nem voltam én az a pityergős fajta. Melodramatikusabb pillanataimban úgy szoktam mondani, hogy ha valakinek egyszer már volt oka sírni, úgy istenigazából, annak az oktalan és ész nélküli pityergéshez már nem maradnak könnyei. Kiapadnak. Nekem édesanyám halála volt az a bizonyos ok, és akkor is vagy három hétbe telt, mire el tudtam kezdeni sírni. Pedig a sírás fontos a gyászban, mert úgy mossa ki az embert belülről, mint egy langyos zuhany. Mindegy, ez itt az év első lapszáma, és én egyáltalán nem a gyászról akartam írni.

A pityergés ízére akkortájt éreztem rá újra, amikor Lolát vártuk. Tisztán emlékszem a pillanatra, a brüsszeli kék kanapén ültem, natúr joghurtot fogyasztottam olívabogyóval, és a televízióban épp reklámszünetet tartottak. Egy joghurthirdetés jött, amelyben volt egy anyuka meg egy kislány. És én elsírtam magam. Meghatott a jelenet, olyan szép volt, ahogy ők ketten joghurtot ettek. No, hát ekkor kezdtem sejteni, hogy már semmi sem lesz olyan, mint addig volt. Kőkeményre száradt könnyzacskóim újra megteltek. Onnantól kezdve megint képes voltam ész nélkül pityeregni és bármin meghatódni. Mit képes voltam… nagyban űztem az ipart. Happy end a film vége? Sírtam. Szomorúan végződött? Sírtam. Gyerekek énekelnek a brüsszeli főtéren? Sírtam. Alex hazajött a munkahelyéről? Sírtam. Késett? Sírtam. És jólesett! Hálát adtam az Anyatermészetnek a hormonháztartásom felborulásáért.

Aztán persze a szülés meg az első hónapok újra megkeményítettek egy kicsit. A rendszeres sírás öröme akkor költözött vissza az életembe, amikor lányomat egy közösség részeként láttam. Aki már adta óvodába vagy bölcsődébe a gyerekét, tudja, hogy a látvány, amint egy néhány éves ded betagozódik egy kis közösségbe, ahogyan egy csoport részévé válik, ahogy együtt énekel, táncol, játszik velük, na, az azért megér jó néhány könnycseppet. Először igazán akkor sírtam újra, amikor az alig kétéves Lola a kezembe nyomott egy gyűrött papírszívet. Piros kartonból készült, rajta csöpp fehér babakéznyommal. „Édesanyámnak sok szeretettel” – és egy rajzolt fésű (Lola első bölcsis jele). Mire a parkolóhoz értünk, lesírtam az összes szemfestékemet.

Értik már, miért mentem remegő térddel életem (és Lolám életének) első óvodai karácsonyi ünnepségére? A pici székeken ültünk egymáshoz zsúfolódva, mi, szülők, úgy éreztük magunkat, mint Gulliver törpeországban. És nekem csomóban állt a gyomrom, úgy izgultam. Persze elhatároztam, hogy tartom magam, ameddig csak lehet, elvégre felnőtt ember vagyok, és egy óvodában ülök. De legalábbis megígértem magamnak, hogy nem zokogok hangosan. Bejöttek, kézen fogva. Lola azonnal megkeresett minket a szemével, úgy csillogott a tekintete, mint még soha. Odaintett, ránk villantotta egérkefogas mosolyát, és beállt a sorba, ahogy gyakorolták. Ekkor már éreztem a bizsergést a szemem belső csücskében… Elénekelték a Télapó itt van…-t, a nagyobbak elmondtak néhány verset, aztán jöttek a kicsik, köztük a mi Lolánk, aki mindenkinél egy fél fejjel alacsonyabb volt (már ettől is simán el tudtam volna sírni magam). Fél szemmel Ili nénire sandítva az Ég a gyertya ég-et dalolták, párnás mutatóujjaik a levegőben (jaj, azok a kipárnázott ujjacskák… ajaj…). A végén pedig elfújták az ujjgyertyákat. Ekkor úgy éreztem, a helyzet menthetetlen, és mániákus zsebkendőkeresésbe kezdtem. Épp könyékig jártam a táskámban, amikor láttam, hogy az öt kiscsoportos közül az egyik, mint egy igazi előadóművész, a szívére teszi a kezét, és a földig hajol. A profikat megszégyenítő magabiztossággal élvezi a sikert. Na, melyik volt az, kitalálják? Ott a pont – naná, hogy az enyém. Az Ég a gyertya szövegét még nem igazán tudta, minden sornak csak az utolsó két szavát dalolta. A táncmozdulatokat is minduntalan az ellenkező oldalra csinálta. De a meghajlásban, abban Lola volt a bajnok. Az óvoda bajnoka. Egymásra néztünk Alexszal. Láttam, hogy ő is hálás Lolának, ennek a göndör, kék szemű bohócnak, amiért megmentett minket a nyilvános elérzékenyüléstől. Megszorította a kezemet, és a fülembe súgta: „Ez az év is jól végződik!” De még milyen jól!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Föl vagy ki kellene találni egy új szót arra a jelenségre, amely a decemberi ünnepi szezon előtti hetekben tapasztalható a kisgyermekes háztartásokban. Tudják, amikor remegve kérdezi meg nap mint nap, hogy „még hányat kell aludni”, amíg jön a Mikulás, a Jézuska, a Télapó, az angyalkák… az ajándék.

Amikor csillogó szemmel húzza oda a fürdőszobai magasító dobozt az ablakhoz, mert hullani kezdett a hó. És tág pupillákkal vizsgálja a szomszéd ház tetejére telepedett két-három centiméteres fehér takarót. Szinte levegőt sem mer venni, nehogy véget érjen. Csak a szeme villanásával jelzi: ez a legeslegizgalmasabb dolog, amit valaha látott. A jelenség ráadásul nem ország- vagy földrészspecifikus. Az angol gyerekek ugyanúgy bomlanak a hó után, és ugyanúgy kérdezik, mikor lesz már karácsony, mint a magyarok. Az angol–magyar csemeték legfeljebb annyit csavarnak a dolgon, hogy felváltva ismételgetik azt, hogy „Mama, már karácsony van?”, és azt, hogy „Daddy, is it Christmas yet?”. Lolánk egészen pontosan november 10. óta nyitja ezzel minden egyes napját. Alig ment ki az álom a szeméből, már nyomja is a rutinkérdést. Aztán arra, hogy „nem, még nincs karácsony” (avagy: „No, it’s not Christmas yet”), gyors, de átmeneti elszontyolodás a válasz. Illetve egy reményteljes következő kérdés: „De már tél van?” Ha pedig az egész beszélgetésre kíváncsiak, hát az valahogy így néz ki:

– Jó reggelt, kicsim, jól aludtál?

– Már karácsony van?

– Nem, még nincs karácsony.

– …

– Gyere, igyuk meg a tejet.

– De már tél van?

– Még nincs tél, csak november van.

– De nézd, ott kint esik a hó. Tél van, mama.

– Rendben, tél van.

– És mikor lesz karácsony?

– Még 24-et kell aludni.

– Hú, az több mint három?

– Igen. Sajnálom. De a Mikulás nemsokára jön!

– Igen, mikor? Hány aluszás múlva?

– Még hatot alszunk.

– Jó! Megnézhetem a hót?

Hát persze, hogy megnézheti! Amikor ezeket a sorokat írom, még több mint hármat kell aludni karácsonyig. Sőt, tizenháromnál is többet. Most nem megyek bele olyasfajta kulisszatitkokba, hogy hány héttel a megjelenés előtt készül a Lolával az élet aktuális epizódja, illetve, hogy mindez hogyan is borul föl így, az ünnepi lapszámok előtt… Legyen elegendő annyi, hogy amíg Lola most az egyre fokozódó izgalom időszakában tart, a földobbanás előtt nagyjából egy héttel, addig önök, mire ezt olvassák, minden bizonnyal már látni sem kívánják a bejglit. De ez ne vegye kedvét egyikünknek sem!

Hogy az enyémet mennyire nem veszi, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Kedves Olvasó elé tárom, tudják, amolyan kíméletlen őszinteséggel, hogy mit is jelent a karácsony – nekünk. Figyelem! A következő sorok mindenféle pátoszt és elvárható ünnepi átszellemültséget nélkülöznek! Tehát, ha lényegre törő akarok lenni, akkor a karácsony: egy logisztikai rémálom. Egy állandóan kiegészülő Excel-táblázat. A nagyszülői igények és a szülői kétségbeesés pusztító egymásnak feszülése. 5400 kilométer földön és levegőben. Egy út, amelynek a végén csak a kollektív hiányérzet vár. A karácsony bonyolult. Fárasztó és félelmetes. Különösen, amióta Lolával éljük az életet. No de éppen azóta élvezzük olyan nagyon! Mert amióta Ő van, azóta a karácsony izgalmas és misztikus. Azóta… nem tudom tovább magamban tartani, annyira kikívánkozik: együtt számoljuk a napokat. És ez még akkor is így van, ha családunkban két nagyon különböző kultúrkör keveredik az élet minden percében. Ugye, ott van mindjárt a Mikulás és a Jézuska kibékíthetetlen konfliktusa. Az a jó Télapó, miután végzett itt nálunk december 6-án, Albion felé veszi útját. Éppen karácsonyra ér oda, és azzal a lendülettel kiüti a nyeregből Jézuskát. Az ottani gyerekeknek ő hozza az ajándékot. De nem ám december 24-én, mint idehaza! Ó nem, ahhoz ő túlságosan bohém. Hanem 25-én reggel. Akkor, amikor mindenki másnapos az előző esti kocsmai dorbézolástól. Az ugyanis, amit mi, magyarok szentestének hívunk, odakint egyáltalán nem szent. Sokkal inkább bűnös. Azt az estét az angolok egy (sok) pohár ital mellett töltik, baráti társaságban. És mi van akkor, ha véletlenül odatéved egy szentséghez és Mennyből az angyalhoz szokott magyar? Nos hát… hátba veregetik, és vesznek neki is egy pint sört. Lolánk azonban remekül veszi az akadályt. Mindenhol azt az illetőt várja rajongva, aki ajándékot hoz neki. Ha itthon van, a Jézuskát, ha ott, akkor a Télapót. És meg van győződve arról, hogy a Jézuska azért nem megy Angliába, mert nem beszél angolul… Hát lehet nem Vele számolni a napokat?

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

„Gratulálok, anyuka!” – mondta csillogó szemmel az óvó néni. „Köszönöm! – vágtam rá megszeppenve, visszakézből. – És mihez?” „Hát Lola mondta, hogy kistestvére lesz!” Ó, hogy az a! „Öööö… nem lesz kistestvére Lolának. Legalábbis most még nem.” A lányom két világban él egyszerre. És ebből csak az egyik a valódi.

 A gyerek rákapott a füllentés ízére. Már nem emlékszem, hogyan kezdődött, de kísérletezik. Feszegeti a határokat. Olyan, mintha tudatosan igyekezne tapasztalatokat gyűjteni arról, mi történik, ha mond valamit, ami nem igaz. Legalábbis ezt hihetném, ha nem olvastam volna valahol nemrég egy gyermeklélektan terén nálamnál sokkal képzettebb illető tollából, hogy egy hároméves ded nem feltétlenül tudatosan, és egyáltalán nem rosszindulatból hazudik. Állítólag ez valamiféle természetes folyamat dedéknél. Hát köszönöm, erről miért nem szólt valaki előre? Mindenesetre Lola az első próbálkozásokból azt a következtetést vonta le, hogy nem történik semmi. Az ég nem szakad le, ugyanúgy kap vacsorát, és aznap este is morzsolhatja elalvás előtt a fülemet. Az első eset valahogy úgy esett, hogy amikor Panni hazahozta Lolát az óvodából, az öltözőben megkérdezte tőle, melyik cipőben ment aznap reggel. A gyerek blazírt arccal, a szemébe nézve rávágta: a tornacipőben. Így aztán az októberi lucsokban vászon tornacipőben jött haza. A hazugságra csak akkor derült fény, amikor másnap reggel a csizmáját kerestem. De valóban nem drámáztunk, az élet ment tovább.

Viszont innentől kezdve fokozatosan egyre cifrábbakat füllentett. „Mi volt ebédre, szívem?” „Leves.” Másnap ugyanaz ismétlődik: „Mi volt ebédre, Lola?” „Leves.” Harmadnap: „Ebéd?” „Leves.” Aztán: „Aludtál délután?” „Persze, mama.” „Tényleg? Megkérdezhetem Niki nénit? „Öööö… nem." Vagy mondjuk: „Ma még csak szerda van, csak pénteken szabad játékot vinni az óvodába.” „De Ili néni azt mondta, hogy ma is vihetek, mama.” És így tovább… Pedig nem szokás minálunk a hazugság. Amolyan „kibeszélősó” az életünk. És ezt mára az angol kompánia is átvette tőlünk. Ha bajunk van, mondjuk. Ha bánt valami, beszélünk róla. Ha nem értünk egyet, megvitatjuk. És ha örülünk, azt is kieresztjük. Szóval Lolánk semmiképpen nem azt a mintát látja otthon, hogy boldogabb lesz az ember, ha füllent… Mindettől függetlenül nem aggodalmaskodtuk túl ezt a hazugságügyet. Majd kinövi, gondoltuk optimistán.

És akkor azon a reggelen jött az a ragyogó arcú óvó néni a Nagy Hírrel. Rá két hétre pedig egy másik anyuka, a következővel: „Jaj, hallom, jön a kistestvér! Gratulálok! És Viktória! Nagyon szép név!” Micsoda?!?!?! Lola már azt is kitalálta, hogy húga lesz, akit Viktóriának hívnak. Megáll az eszem! Felháborodtam. Nem mintha nem lennék „benne a korban”. (Erre épp a minap hívta föl a figyelmemet egy rém kedves nyugdíjas hölgy az utcánkban: „Kriszta, drága, jöhetne már az a kistestvér, hiszen Lola már elmúlt hároméves. És maga is benne van a korban!”) És nem mintha nem kérdezné folyamatosan boldog és boldogtalan, családtag, barát és ismerős, no meg ismeretlen, hogy mikor jön a második, hogy jön-e már a második, és hogy nem gondolom-e, hogy itt lenne az ideje, hogy jöjjön a második? És nem mintha nem érteném meg e kérdésözön okát. No de, kérem szépen, hogy most már a saját húsom és vérem, a hároméves nagylányom is beálljon a sorba?! És ráadásul Viktória! Vajon honnan vette ezt a Viktóriát? Nincs is Viktória ismerősünk. A konfrontáció mellett döntöttem.

Otthon, a jó meleg szobában, játék közben egyszer csak, amúgy mellékesen, megkérdeztem tőle, ugyan miért mondta azt az óvodában, hogy kistestvére lesz? A létező legrezzenéstelenebb arccal válaszolta: „Mert Cole barátomnak kistestvére lett. És nekem is kell egy.” Vavavabummm! Belecsattant a szoba csöndjébe a mondat. Volt benne számonkérés, kérés, kijelentés, felkiáltás egyszerre. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Hát megöleltem, mert az mindig beválik – és így legalább nem látta, hogy könnyes lett a szemem. „Most még nem. Majd néhány év múlva talán neked is lesz kistestvéred, ha a Jóisten is úgy akarja.” Ennyiben maradtunk. Elvégre a Lego-cirkusz sokkal jobban érdekelte abban a pillanatban. Aztán eltelt vagy egy hét, már mindketten elfelejtettük azt a félhomályos beszélgetést. Épp egy kisállat-kereskedésben nézegettük az akváriumokat, amikor Lola megszólalt: „Mama, tudtod, mit? Inkább nem is kell kistestvér. Viszont szeretnék két aranyhalat!” Mit is mondhatnék, Lolám? Megbeszéltük.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 1
Címkék:
Értékelés: 0.00

Titeó. Ez az egyetlen szó, ami megmaradt ifjúkori magamtól a családi almáriumban. Titeó a cumisüvegem volt, az egyetlen, amelyből hajlandó voltam inni.

Ki tudja, bimbózó szókincsem és érintetlen gyermeki logikám alapján vajon hogyan született ez a kifejezés. Mindenesetre a mai napig emlékszünk rá. 

Hat és fél évvel fiatalabb öcsém szemantikai szárnypróbálkozásait már sokkal jobban dokumentálta a család. Tőle olyan klasszikusokat őrzünk, mint „irgumburgum", ami hamburgert jelentett, illetve „pürgeri genye", ami nem más, mint gesztenyepüré. Az ember tehát azt gondolná, hogy egy olyan huszonegyedik századi gyereknek, mint Lola, a technika változatos eszközeinek segítségével szinte minden lépését rögzítik valamilyen hang vagy/és képhordozóra. Az pedig, hogy hetente közzéteszem közös életünknek egy szeletét, egyenesen kötelezővé tenné számomra, hogy ha nem is digitális hangrögzítővel, de legalábbis egy klasszikus jegyzetfüzettel rohanjak a gyerek után, hátha mond vagy csinál valami említésre (megírásra) méltót. Csakhogy nekem így nem működik. Legfőképpen azért, mert bármennyire is a szívem csücske a Lolával az élet rovat, mi nem azért élünk, hogy aztán írjak róla. Hanem éppen fordítva. Élünk, aztán szerda éjszaka, amikor leülök a laptopom elé, vagy elő tudom rángatni az emlékeket az agyam zegzugaiból, vagy nem. Van, hogy befejezem és elküldöm a szerkesztőnek a darabot, majd aludni térek. Az álom és az ébrenlét között aztán eszembe jut egy poén, egy elszólás, egy eset, amelyet vétek volt kihagyni az a hetiből. De beleírni már nem lehet, mert a határidő, ugye...

Lola, erről már írtam, jó néhány hónapja szövegel. Megállás és gondolkodás nélkül. Mindenről és mindenkiről. Sok-sok kifejezést tanul egyszerre, van, hogy majd' az egész mondat új neki. Egy hároméves gyerekagyban azonban az a csodás, hogy rögtön hallás után már használja is az új információkat. Mint egy szivacs, amely egyszerre szívja és löki ki magából ugyanazt a vizet. És ha egy szóra nem emlékszik, akkor gyárt helyette másikat. Ami majdnem olyan, mint az eredeti. De sokszor még jobb is. Több ilyen van, de a kedvencünk azért különleges, mert mind magyarul, mind pedig angolul nagyon mókásan rögzült a lányunk agyában. A paradicsomról (angolul: tomato) beszélek. A paradicsom Lola legnagyobb kedvence. A szó pedig mostanság a mi kedvencünk, apáé és anyáé. A paradicsom Lolánál nem paradicsom vagy tomato, kérem szépen, hanem „paracsidom" és „matomato". Milyen igaza van, ez tényleg sokkal jobban hangzik! Ő természetesen meg van győződve arról, hogy jól is mondja. Mi pedig - ellenkezve a józan ésszel, illetve a világ összes nyelvészével és gyerekpszichológusával - ráhagyjuk, nem javítjuk. Sőt, mondatjuk vele, ahányszor csak tudjuk. Hát ha egyszer olyan helyes...

Aztán ott van a fikusz. Ami, ugye, a háromévesek világában már önmagában egy lenyűgöző jelenség. Ne aggódjanak, nem szándékozom sokat írni róla, de a gyengébb gyomrú és idegzetű olvasókat most inkább átirányítanám Vekerdy tanár úr rovatához néhány percre. Szóval ez a bizonyos fikusz a világ legérdekesebb dolga. Először is az ember orrában található, de ki tudja, honnan jön? Aztán, nagyon remekül lehet onnan mutatóujjal kibányászni. Végül pedig ott van maga a kifejezés. Ez a misztikus szó: fikusz. Igazán nagyon izgalmas! Hát még akkor, ha a kérdéses cikksorozatban szereplő törpe illető háromból kétszer úgy aposztrofálja, hogy „fikszusz", és állhatatosan próbálja az ujjára ragadt anyagot a bili belseje felé navigálni... de ezt most már tényleg hagyjuk.

 
Végül, de még véletlenül sem utolsósorban, hadd osszam meg önökkel Lola legfrissebb zsengéjét. A Nők Lapja két héttel ezelőtti címlaphölgyét, a magyar gyermek (és felnőtt) lelkek koronázatlan királynőjét, személyes csodálatom és évtizedes tiszteletem tárgyát, Halász Juditot az én háromévesem szintén átkeresztelte, és nem is akárhogyan. A művésznő koncertje után kipirult arccal újságolta: „Mama! Nagyon jó volt! Halász Nudli énekelt nekünk! A Csiribirit!" Azt hiszem, talán jobb, ha ehhez nem fűzök hozzá semmit.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.75

Én nem tudom, mi történt, de harmadik születésnapja óta Lola olyan, mintha beiratkozott volna egy gyorstalpaló tanfolyamra.

Egy intenzív kurzusra, ahol a tananyag az Élet és a Világ. Ő pedig a legbuzgóbb diák... igazi eminens.

Mindenről tudni akar, mindennek az okáról tudni akar, a körülményekről tudni akar, mindenkiről tudni akar, mindenki családjáról, lakásáról, munkájáról… egyáltalán: meg akarja érteni ezt a világot. Azzal a címszóval, hogy „Mama, én már nagylány vagyok, mondd meg nekem, miért?”. A legtágasabb szobát is betölti a kérdéseivel, amelyeket szinte csak és kizárólag nekem adresszál. Néhány hete Mindenttudniakarok Kisasszony zenéscirkusz-jegyeket kapott a nagybátyjáéktól. Azt hiszem, mindenkinek az lesz a legjobb, ha szépítés nélkül önök elé tárom, hogyan is néz ki a szórakozás Lolával mostanság. Íme.

– Mama, te is jössz, ugye?

– Ha nagyon szeretnéd, akkor én is jövök.

– És a Bandiék nem jönnek akkor?

– De igen, ők is jönnek. Ez az ő ajándékuk neked. Majd veszek még egy jegyet, ha odaértünk.

– Miért kell neked jegy? Pénzért veszed?

– Igen, pénzért. A cirkuszba csak jeggyel lehet bemenni.

– Mit játszanak a cirkuszban?

– Ez egy zenés cirkusz. Sokat muzsikálnak majd.

– Tündérek?

– Igen, azt hiszem, ők is.

– És a bohóc? Hol van a bohóc?

– A bohóc egy kicsit később jön. Ő is zenél majd.

– Táncolhatok? Az ott perec? Kérek perecet!

– Igen, táncolhatsz. Banditól kapsz perecet.

– Miért ilyen nagy a cirkusz?

– Azért, kicsim, hogy sok-sok gyerek elférjen a nézőtéren.

– A gyerekek anyukája és apukája nem fér el? Hol van már a bohóc?

– Az apukák és anyukák is elférnek. Nemsokára jön a bohóc, Lola. Türelem.

– A bácsi miért dülöngél? Elszédült?

– Ööööö… azt hiszem, elszédült, igen.

– Sokat ivott? Csak nem részeg a bácsi, mama? Várj, odamegyek, megkérdezem.

– Jaj, ne, ne menj oda. A bácsi a porondon azt játssza, hogy részeg. De igaziból nem az.

– Hogy hívják?

– Nem tudom, talán Laci.

– Hol lakik a Laci bácsi, milyen utcában?

– Az Alkotás utcában. (Röhögés az öcsémék ülései felől…)

– Mama, az ott egy tündér? Nézd, milyen a ruhája?

– Csillogó ezüst flittereket varrtak rá, szép, ugye?

– Igen. Igaziból repül? A bácsi miért fogta meg a cicijét? (Harsány kacaj az előttünk lévő sorból.)

– Egy kötélbe kapaszkodik, és a bácsi a vállát fogta meg, nehogy leessen.

– Hol laknak ők?

– Budapesten.

– Jó, de melyik utcában?

– Ők is az Alkotás utcában. (Bandi nagybácsi megtapsol. Mármint engem.)

– Ja… akkor jó. Hol a bohóc, mama?

– Ott a bohóc, nézd, a zongoránál ül.

– De nem piros az orra. És nem hinném, hogy nagyon vicces. (A kisfiú mellettem csupa fül, és bólogat. Egyetért Lolával. A bohóc nem vicces.)

– Látod, a nénik és bácsik nevetnek rajta, úgyhogy szerintem vicces.

– Nézd, az a néni miért öltözött ilyen furcsa ruhába?

– Ő egy hableány.

– Nem igaz, mama. Mert van lába. (Hopp, lebuktam!)

– Ja, tényleg, akkor egy halász lánya, a vízparton. Táncol.

– Mama! Menjünk haza!

– Miért kicsim? Nemsokára vége…

– Sötét van, és nem látom a napot. Most este van?

– Nem, délelőtt van, csak lekapcsolták a villanyt, hogy jól lássuk a porondot.

– És a bohócot is? Hol van a bohóc?

– Mindjárt visszajön. Nézd, már ott is van. Integet, elköszön. Integess neki!

– Sziaaaa! Most már mehetünk?

– Mehetünk. Tetszett?

– Nagyon jó volt. De… mama!

– Tessék.

– Te miért jöttél velünk????

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

A születésnapi ünnepségsorozat utolsó állomásához érkeztünk.

Mert az a gyerek, akinek meg kell küzdenie egy nemzetközi család kihívásaival és a kétnyelvű nevelkedés okozta pluszmunkával, megérdemli a dupla, sőt, tripla ünneplést!

De meg ám! Lola akkora rutinnal fújta el a hármast formázó gyertyát, hogy mindannyian meglepődtünk. Az angol nagyszülők konyhájában ültük körbe az ebédlőasztalt. Tudják, mi a közös a magyar és az angol nagyszülőkben? Az a leplezetlen csodálat, amellyel a mi 99 centis magzatunkra néznek. Akkor, de csakis akkor pont ugyanolyanok az angol és a magyar felmenők. Minden másban azonban különböznek.

Régóta fontolgatom már, hogy rendbe rakom ezt az angol–magyar kérdést. A felületes szemlélő számára ugyanis olybá tűnhet, hogy menthetetlenül elfogult vagyok nyugati barátainkkal. Hogy a Nyájas Olvasó valahogy úgy érezheti: ennek a Lolának az anyukája minduntalan azzal traktálja a tikkadt magyar újságvásárlót, hogy „bezzeg az angolok…!”. Kérem, higgyék el nekem: pontosan tudom, ez milyen idegesítő. A családunk Magda nénije ugyanis keletnémet ismerőseink lehetőségeire/körülményeire/anyagi helyzetére utalva előszeretettel boldogított minket azzal a kitétellel, hogy tudniillik: „Haaaj! Németbe’ nem így van!” Szóval ezzel a „Német”-tel már azelőtt tele volt a hócipőm, hogy saját szememmel láttam volna, valójában hogy is van.

Úgyhogy a bezzegeket félretéve, jöjjön most néhány tény arról, hogy is van ez „Angolba”. Tegyük félre itt és most azt az alapvetést, hogy csodálom és követendő példának tartom a britek toleranciáját, a tényt, hogy elfogadják és tiszteletben tartják egymás döntéseit, tulajdonságait, életvitelét, illetve azt a fajta egyéni felelősségvállalást, amelyet – tetszik vagy nem – itt nálunk csak nagyon ritkán tapasztalok. És: még egy dolgot. Az autóvezetési kultúrájukat. De erre ne is vesztegessünk több karaktert most, talán egyszer majd írok róla egy teljes cikket… Ez tehát a bezzegelés alapvető oka. De. Vannak olyan megszokhatatlan tulajdonságaik, amelyek hétről hétre, napról napra megborzongatnak. Itt van például mindjárt az étkezés. Igen, mi errefelé talán túl sokat fűszerezünk. És szeretjük túlterhelni a gyomrunkat. De a borsópürével megkent, sült krumplis szendvics zacskós kenyérből, az mégiscsak túlzás. Vagy mondjuk a rántott Mars-szelet (liszt-tojás-morzsa-forró olaj, ahogy kell!) – igaz, az csak Skóciában dívik. Drága brit rokonaim és barátaim képesek arra a mutatványra, hogy a hét hét napjából hétszer ugyanazt az ebédet eszik: sajtos szendvicset paradicsommal és chipsszel. Nemzeti eledelnek tartják az indiai „csirke tikka massalá”-t, meg tésztába csomagolják a vesét, és kisütik. Ja, és ha a kocsmában fehér kisfröccsöt kérek, akkor Sprite-ot tesznek a borba. Ugye, hogy borzalmas?

És akkor ott vannak a hőmérsékleti igények. Néhány hete írtam a balul sikerült köveskáli hétvégénkről, amelyen nemtől, kortól és nemzetiségtől függetlenül mindannyian kockává fagytunk. Még azok az albioni rokonaim is, akik a lakásban 17-18 Celsius-fokhoz vannak szokva. Önök szerint normális az, ha egy tizenhét éves lány miniszoknyában, körömcipőben és haskihagyós pólóban álldogál a februári zimankóban? Harisnya nélkül? És az, hogy az angol gyerekek szeptembertől májusig olyan taknyosak, hogy egy magyar óvónő azonnal karanténba zárná őket? Az ottani szülők ráadásul nem rohannak állandóan a csemete után bevetésre kész papír zsebkendővel… Ó nem! Megvárják, hogy az anyag odaszáradjon a ded orra alá. Amikor Lola szépen kifújta az orrát az odadugott zsebkendőbe, összeszaladt az étterem csodálkozni. És beviszik őket a bölcsődébe, óvodába. Akkor is, ha a gyermek az orrváladékán csúszva közlekedik, és úgy ugat, mint egy szamár. Mindez megfejelve azzal, hogy empátiára kollektíve képtelenek. Amíg mi itthon versenyt panaszkodunk és bólogatunk, addig az angol ember ingerküszöbének eléréséhez legalább 40 fokos láz, illetve a különböző testnedvek gyakran emlegetett egybefolyása szükséges. És még az sem biztos, hogy elegendő.

Egyszóval a helyzet egyáltalán nem bezzeg. Megnyugodhatunk, van az életnek jó néhány tradicionálisan alapértékként kezelt szelete, amelyben egészen biztosan kenterbe verjük szigetországbéli barátainkat. A kérdés most már csak az, hogy milyen merítéssel dolgozik a mi Lolánk. Avagy: milyen ember is sül majd ki a mi most hároméves angol–magyar madarunkból?!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Néztem a visszapillantóban a lányomat, és éreztem, ahogy megtelnek a könnyzacskóim. A gyerekülésben aludt, oldalra hajtott fejjel.

Húsos alsó ajkán egy csepp nyál csillogott. A keze pedig... az ujjai tövénél kis gödröcskék emlékeztettek arra, hogy nemrég még icipici baba volt. Az én hároméves Lolám!

Kaposvárról tartottunk hazafelé. Lola a bonnyai dombtetőn már aludt, így aztán zavartalanul csodálhattam őt a tükörben. Az előző esti születésnapi zsúrt – mit zsúrt, bulit! – próbálta kipihenni aznap délután a kocsiban. A nyolc kis gengszter (hét vendég meg az ünnepelt) a sarkaiból kifordította a nagypapa házát. Este kilencre mindannyian ágyban voltunk, annyira kitikkadtunk a látványtól és a hangzavartól. És még előttünk állt a java! Hiszen mára hagyomány a családban, hogy Lola a születésnap „dologi” elismerése (azaz, a – főként a nagyszülőknek köszönhető – ajándéközön) mellett kap tőlünk egy Élményt. Így nagybetűvel. Valamit, amit örökre magával vihet. Amiben nem merül le az elem. Amit nem nő ki, amit nem un meg, amit nem tud összetörni vagy elrontani. Az első születésnapján elvittük az Állatkertbe. A másodikon a Csodák Palotáját látogattuk meg (na jó, elismerem, az nem sikerült azért olyan nagyon tökéletesen…). Idén pedig a bábszínházat dobta ki a gép.

Mindenkit megnyugtatok: a Budapest Bábszínház pontosan ott áll ma is, ahol húsz évvel ezelőtt. És pontosan ugyanúgy néz ki, ahogy akkor. Nehéz bordó függönyök, üvegajtók fémillesztéssel, mosolygós jegyszedő nénik, és klasszikus bábfigurák a vitrinekben. Gyorsan bevallom, mielőtt még megpróbálnám elmismásolni a dolgot: soha nem voltam bábszínházrajongó. Utolsó bábszínházélményembe ma is belepirulok. Talán hét-nyolc éves lehetettem, amikor édesanyám és a nagymamám elvittek az Andrássy útra megnézni Bambi történetét. A második felvonás közben zokogva rohantam ki a színházteremből, annyira elkeserített az őzgida sorsa. Még arra is emlékszem, hogy nagy, formátlan foltokat sírtam anyám sötétbarna szvetterére.

Mostanában már szerencsére nem játsszák a Bambit. Helyette kinéztem magunknak Marcipáncicát, akit jó alaposan leinformáltam, nehogy Lolámnak az enyémhez hasonló traumát okozzak. Marcipáncica kitalálja magának, hogy ő akar lenni az állatok királya, ezért elindul megkeresni rokonát, az oroszlánt. Aztán, miután bejárja Afrikát, a Cirkuszt és az Állatkertet, hazamegy, és feleségül veszi Hófehérkét, a cicalányt. No, ezen semmi sírnivaló nincs, viszont tele van tanulsággal – éppen jó lesz nekünk. Jegyet vettem, csinosan felöltöztünk, és az addigra már az eksztázisig izgatott Lolával felkerekedtünk. Már a büfében azt kiabálta: „mama, nagyon jó bábszínházban lenni!” Aztán addig kérdezte megállás nélkül, hogy „Holvanmáramarcipáncica?”, amíg végül az első felvonás negyedik percében meg nem jelent Ő. Onnantól kezdve nem tudtam szemkontaktust teremteni a gyerekemmel. Ugyanúgy lestem, mint előző nap délután, a kocsi visszapillantójában. Csak most nem csillogott nyál az ajkán. Viszont rózsásra pirult az arca, gyöngyözött a halántéka, göndör fürtjei pedig odatapadtak a homlokához. Egyszer átöleltem, és még mielőtt ellökött volna, éreztem a mellkasában eszeveszetten dobogó csöpp szívét. Nagylány. Hároméves. Nem kellek neki, amikor elsötétül a nézőtér, nem bújik hozzám, ha megszólal a zene, jó hangosan. Még a cirkuszi oroszlántól sem ijed meg – pedig alig fél évvel ezelőtt az igazi cirkuszban még görcsösen kapaszkodott a fülünkbe. Hallgattam, ahogy a színpadon Marcipáncica henceg, és közben ezt a kész kis embert néztem… Aztán, mintha meghallotta volna a gondolataimat, egyszer csak felém fordult. Szinte lázas volt a tekintete. „Mammmma!” – csak ennyit suttogott, egy szóval sem többet. Viszont jól elnyújtotta a második m betűt, úgy, mint amikor még nem nagyon tudott beszélni. Éppen úgy, ahogy szeretem. Én meg, a szentimentális vénasszony, már éreztem is azokat a bizsergő könnyzacskókat. Ő visszafordult a színpad felé, és magamra hagyott a könnyeimmel.

Talán néhányan önök közül emlékeznek még arra, hogyan kezdődött. Valami olyasmit írtam, hogy „2005. október 30-án megváltozott az életem”. Pedig akkor még fogalmam sem volt, mi az a változás. Hogy micsoda állandó, szaggató átalakulásban van az a massza, amit mi az életünknek nevezünk. Csodás átalakulásban. Lett egy családunk. Lett egy ember, akit terelgetünk egy úton. Mert lett egy út. Mi öregszünk, ő felnő. A Jóisten éltessen, drága Lolánk!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.94

Már megint elbíztam magam. Menthetetlenül és nevetségesen. És nagyon jellemzően.

Fotó: Lábady István

Ott hagytuk abba a múlt héten, hogy Lola felhőtlenül ropta Erika barátnőm lagzijában, a nagytétényi sokadalom legnagyobb örömére. Így aztán vettem egy nagy levegőt, és elvittem őt a közeli művház gyerektáncházába.

Mert a csillagmintás táncos cipellőt vétek és botorság lenne kihasználatlanul hagyni. A költséghatékonyság nevében tehát fölpattantam a világhálóra, és megtettem azt, amit addig csak terveztem. Szerencsések vagyunk, nagyjából ötszáz méterre lakunk a főváros egyik legjobb művelődési központjától. Reggelente sóvárogva figyeltem a játszóházak, táncmulatságok, gyermekszínházak nagy molinóit. És alig vártam, hogy Lolám elég „nadjány” legyen ahhoz, hogy részt vehessen rajtuk. A lagzi és egy korábbi Szalóki Ági-koncert Lolavilág-beli sikerén fölbuzdulva aztán úgy döntöttem: nem várok tovább. Óvodás nagylánynak nagylányos szórakozás jár! Táncházba megyünk. Kinéztem egy jó kis népzenei programot, 1–7 éves korig ajánlották, éppen jó korban van a gyerek, gondoltam.

Táncos cipő, pörgős szoknya, szép harisnya, buggyos blúz. Lola jókedvű, mama izgul, daddyt elengedtük motorozni. Minden tökéletes. A négytagú zenekarban egy nyolcévesforma fiú gyakorol a dobokon, a lányom tátott szájjal, leplezetlenül szerelmes csodálattal figyeli. Felhőtlenül boldog vasárnap délelőtt! A teremben egyre gyűlnek az anyukák és apukák. Van, aki két gyerek kezét fogja, a harmadik pedig hordókendőben csüng a mellkasán. Sok az alföldi cipő és a hosszú szoknya, a bennem lakozó bölcsészlány nagyon nagy örömére. Egyre több a gyerek. Ahogy nő a létszám, Lola puha kezének szorítása úgy erősödik a markomban. „Mama! Sokan jönnek táncolni, nézd!” – nagy kék szemét a szokásos kistányér méretűre nyitja. Ő sem látott még ekkora kavalkádot.

Aztán megszólal az ének. Kedves, kerek arcú nő dalol, tisztán cseng a hangja, csak úgy kanyarog az aprónép között. A gyereksereg elhallgat, és – az utasításnak megfelelően – egy szülő-egy gyerek sormintát fölvéve, kézen fogva körbeáll. A (közvetlenül a bölcsészlány mellett) bennem lakozó csordabrika hatására én is betagozódom. Szinte gondolkodás nélkül. Aztán föltűnik, hogy mintha a pici puha és izzadságtól nedves kezecskék szorítása valahogy más, mint előtte. Jobbra nézek: ismeretlen kisfiú. Balra nézek: ismeretlen kislány. De hol van Lola? Na, nem kell sokáig keresni. A lányom a kör közepén áll, és döbbenten szemléli az eseményeket. Az egymás kezét fogva, körbe-körbe járó mamákat, papákat, nagymamákat és egy-hét éves gyerekeket. A nénit, aki moldvai gyerekdalokat énekel és táncol. Csak áll középen és bámul. Nagyjából húsz másodpercenként megkeres a szemével, és amikor megkísérlek kiállni a körtáncból, azonnal hangot ad nemtetszésének. Vagyis Lolám úgy képzelte el ezt az egész táncház dolgot, hogy a mama táncol a többiekkel, ő meg a saját tempójában reagál az eseményekre. Mint a Magyar Nemzeti Bank a gazdasági válságra. Körülbelül tíz perc telt el, mire Lolám megtette az első, táncra igen távolról ugyan, de hasonlító mozdulatot. Én mentem körbe-körbe a többiekkel, az utasításoknak megfelelően imitáltam a liszteszsák-pakolást, a tésztagyúrást, a palacsintasütést, meg a többit. És közben Lolát néztem. Aki ügyet sem vetett az instrukciókra. Táncolt a maga ritmusában, a maga koreográfiája szerint. És dalolta a saját énekét - mindezt a nagy kör közepén. Néha föl-fölkiáltott, hogy „Mama, nézd mit tudok!”, én meg úgy csináltam, mintha valóban lenyűgözne a produkció. Odabent viszont háborogtam. Az én gyerekem miért nem hajlandó beállni a körbe? Miért nem csinálja azt, amit a többiek? Miért emeli föl a bal lábát, amikor a jobbat kellene, és miért lendít jobb kart, amikor a balt kérik? Föláll, amikor a többiek leguggolnak, és tüntetőleg leül, amikor a táncosok gyorsítják a ritmust. Hát hogy van ez, kérem szépen? Hol van belőle a csordaszellem? A konformizmus? Ő nem akar ugyanolyan lenni, mint a többiek? Hát mi lesz vele így a magyar oktatási rendszerben? De Lola szemmel láthatóan így érezte jól magát. Ő volt a lisztes molnár virgonc kisinasa. Élvezte a tánc örömét.

Miután elhúzták az utolsó nótát is, a büfében almalevet vettünk. „Miért nem álltál be mellém a körbe, Lolám?” – kérdeztem tőle. Nem értette, hogy miért problémázom ezen. Szürcsölés közben mondta: „Táncoltunk, mama. Te a nénikkel, én meg Lolával. Egyedül, középen. Jó volt.” Okvetetlenkedni lett volna kedvem, de erőt vettem magamon, csöndben maradtam. És közben, titokban, nehogy valaki megtudja, irigyelni kezdtem a hároméves lányomat.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Az első jól sikerült. Szerette a szép ruhát, csöndben maradt a templomban, élvezte a násznép figyelmét, táncolt, amíg bírta – és „ellopta a show-t”.

Az esküvőnk Alexszal Loláról szólt, és mi ezt egyáltalán nem bántuk. De most, hogy újra lakodalomba voltunk hivatalosak, kicsit azért aggódtunk.

Fotó: Lábady István

Mi lesz, ha megint kifogja a szelet a menyasszony és a vőlegény vitorlájából? Mert az rendben van, hogy anya és apa esküvője Loláról szól. Erikáé és Zolié viszont inkább szóljon Erikáról és Zoliról. A békesség és az évtizedes barátság kedvéért. Lolánk a lagzira Bartos Erika (nem a menyasszony, egy másik Erika!) egyik Anna–Peti–Gergő örökzöldjével, a Lakodalom cíművel melegített. Azoknak a kevésbé szerencsés állampolgároknak, akiknek ez idáig nem volt alkalmuk korunk egyik legzseniálisabb gyerekkönyvszerzőjének műveihez, elmondom: Bartos Erika birtokában van a bölcsek köve. Ő találta fel (és egyáltalán nem mellesleg nevelgeti otthon azóta is) Annát, Petit és Gergőt, akiket pontosan ugyanazok az egzisztenciális problémák érdekelnek, mint Lolát. Például hogy miért nem bújik ki a csiga a házából. Naponta tizenháromszor képes meghallgatni a történetet a fülfájásról. Na és az sem elhanyagolható szempont, hogy ez az egyetlen mesekönyv, amelyet a nagypapa is el tud olvasni szemüveg nélkül – így aztán, ahogy megérkezik Kaposvárról, azonnal le lehet dönteni a babzsákra, hogy olvasson egy fél órácskát. Szóval Bartos Erika könyvében tanulmányoztuk a három kisgyerek történetét a lakodalomban, Anna szép ruhájától kezdve a mulató sokadalomig. Lolámnak abban a bizonyos hátsó szervében pedig olyan izgő-mozgó babszem volt, hogy már a Nagy Nap előtti héten alig bírtunk vele.

A helyzetet árnyalta, de egyáltalán nem könnyítette, hogy Erika (mármint a menyasszony) kikötötte: a vendégsereg ruházkodását két színből kell megoldani: fehérből és feketéből. Ez a vizuális kikötés kettős kihívás elé állította családunkat. 1. Alexnak nem volt fekete/fehér öltönye és 2. Lolának nem volt fekete/fehér ruhája. Így aztán szépruha-vásárlásra indultunk. Az izgalom a gyerekosztályon hágott a tetőfokára. Lola, akiben mára már nem lehet nem észrevenni az elő-előbukkanó divatdiktátori hajlamot, eksztázisban rohangált a gyerekruha-költemények között. Megpróbálta bizonyítani, hogy a lila, illetve a narancssárga és a zöld mind valójában fekete. Esetleg fehér. És megsértődött, amikor mondtam neki, hogy ne hülyítsen. Aztán leemeltem a fogasról egy igazi fekete ruhácskát. „Ez az!” – kiáltottunk föl egyszerre. Ritka kegyelmi pillanat volt. Két nő maradéktalan egyetértése és felhőtlen öröme egy kis fekete ruha fölött. Óarany balettcipőt választott hozzá, és hófehér harisnyát. Aznap este abban aludt.

Aztán eljött a szombat. Van az esküvőknek egy nagyjából félórás bemelegítő időszaka. Amikor mindenki feszeng, fű alatt vizsgálja a másikat, és megpróbálja kitalálni, ki kinek a kicsodája. Na, ha az ember egy hároméves gyerekkel megy lakodalomba, az azért jó, mert ezt az első fél órát simán át lehet ugrani. A gyerek ugyanis – legalábbis az enyém – ahogy meghallja a zenét, táncra perdül. És ahogy meglátja az ételt, ráveti magát. Ha pedig e kettő egy időben történik, akkor fordul elő az, ami Lola esetében múlt szombaton: uborkakarikákkal a szájában és sajtos-ropogósokkal a kezében kezd el táncolni. A feszengő sereg legnagyobb örömére, természetesen. Mit tehet ilyenkor a lojális anya? Beáll a gyereke mellé és könnyed, laza, jókedvű táncot imitál. Aztán meghallgatja a köszöntőket – szintén a táncparkettről, mert Lola a halk aláfestő zenére is rázza magát. Aztán próbál táncpartnerhelyettest vadászni annak érdekében, hogy ő maga is magához vehessen néhány falatot.

A muzsika hatását pedig fölerősíti egy szép fekete ruha és egy óarany topán. És nincs is ezzel semmi baj. Csakhogy Lola egyedül nem hajlandó ám táncolni, valakinek permanensen hülyét kell magából csinálnia mellette. Ugyanis ez a jó gyermek úgy érzi igazán jól magát, ha a partnere és ő pontosan ugyanazokat a mozdulatokat végzik. Ami a háromévesek világában lehet, hogy rendjén való, de a felnőttek körében… hát, hogy is mondhatnám finoman: legalábbis furcsa. De nem baj. Az ember nagyjából tíz perc alatt hozzászokik, hogy tágra nyílt szemmel és leplezetlen csodálkozással figyelik. Végül is érthető. A híradós pult mögött valahogy nincs lehetőségem effajta önkifejezésre. Bár ki tudja, lehet, hogy egyszer érdemes lenne kipróbálni…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.94

Csigás utcának hívták Igalban a fürdőhöz vezető kacskaringós utcát. Ma József Attila nevét viseli. Az is szép. Icipici lányként nagyapámmal minden délután lesétáltunk Csana bácsiékhoz a Csigás utcán. Míg ő a faluról mesélt, én a „Tiszta udvar, rendes ház” feliratokat számoltam csodálattal...

Fotó: Lábady István

Annak az időszaknak, amelyet ma nagyvonalúan csak „átkosnak” nevezünk, azért voltak remek találmányai. Ilyen volt a „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalom is. Rajongtam érte, és átéreztem minden háztulajdonos büszkeségét, aki kitehette portájára a szürke alumíniumlapocskát. Pirossal (naná!) festették rá a kitüntető feliratot. Igal már akkor is csoda kis somogyi falu volt girbegurba utcáival. Lakói pedig nagyon vigyáztak házukra, udvarukra, nehogy a faluvégi termálvízben ázó német turista rossz hírét vigye a mi vasfüggöny mögötti életünknek. Szóval volt mit számolni a Csigás utcán, találtam is vagy tíz tiszta udvart meg rendes házat, mire Csanáékhoz értünk. Az ő házuk is megkapta az elismerést, így aztán, amíg nagyapám az öreg opálos fehérborát kóstolgatta, addig én vizslató szemekkel kutattam, vajon hogyan, mivel érdemelheti ki e büszke címet egy falusi porta.

Azt nem tudom, hogy Budapest akkoriban benevezett-e a mozgalomba. De hogy mostanában nem látni „Tiszta udvar, rendes ház” táblákat errefelé, az biztos… Ettől függetlenül a társasházunk takarítónője és házmestere hősiesen küzd a várost lassan teljesen elborító porral és szeméttel – én meg a lakásunkat fenyegető lomhalmazzal. Na, erre a lomhalmaz kifejezésre fölsikoltott bennem a Gyűjtő… Merthogy békés vegyes házasságunk Alexszal nem csak a nyilvánvaló nemzetiségi, nyelvi és kulturális különbségektől izgalmas. Attól is, hogy átfűti az emberiség két jól elkülöníthető, nagy csoportjának állandó harci tüze. A Gyűjtő és a Selejtező küzdelme. A Gyűjtő halmoz, eltesz, leprésel, báláz, dobozol. A Selejtező szortíroz, likvidál, eltakarít, lenulláz. A Gyűjtő a buja neobarokk, a Selejtező a letisztult minimál. A Gyűjtő hoz, a Selejtező visz. Igen ám, de mi történik, ha a Gyűjtőnek és a Selejtezőnek gyereke születik? A gyereknevelés nagy kihívás a Selejtezőnek. A Gyűjtő ugyanis naponta számtalan apropót talál arra, hogy halmozzon, eltegyen, bálázzon, hozzon. A Selejtező meg nem tudja, mindezt hová tegye. Szó szerint. A gyerek az mégiscsak gyerek, új eleme a világnak, és mint ilyen, szüksége van dolgokra. Dolgokra, amelyekből idővel lomok lesznek. A lomhalmaz része. Aztán eltelik két-három év, és a Gyűjtő meg a Selejtező újabb frontot nyit: mivé neveljük a gyereket? Lomhalmozóvá vagy lomlikvidálóvá? A lassan három éve e világ részét képező Lolának mára öt nagy műanyag doboznyi, két fonott kosárnyi és két kövér hálós szütyőnyi játéka van. És ebben nincsenek benne a ruhák meg a könyvek. Egyszerűen imádok Lola szobájában tartózkodni. Csak úgy, ott lenni. Ha nincs otthon, néha akkor is bemegyek, hogy szippantsak egy nagyot a levegőből, míg szememet a fölhalmozott sokmindenségen legeltetem. Lola szobája a Gyűjtők paradicsoma. Persze a gyereket megpróbáljuk mindketten arra szoktatni, hogy a játék végeztével pakoljon el maga után. Mert még a legelvetemültebb Gyűjtők is szeretik, ha átlátható a lomkollekció – arról nem is beszélve, hogy pakolás nélkül csak csapásokon lehetne közlekedni az erkély, az ágy, a polcok és az ajtó között. De, amíg az óvodában Ili néninek elegendő komolyan ránéznie Lolára, addig itthon a világ összes anyjának könyörgése is kevés a rámoláshoz. Lola rumlizik, szétszed, szerel, püföl, szöszmötöl, játszik, aztán továbbáll. Az ő Gyűjtő anyja és Selejtező apja meg – ideiglenesen – egy harccsoporttá fejlődve megy utána, győzködi, kéri, utasítja. Megpróbálja játéknak álcázni az elpakolást. Majd feladja, és megcsinálja ő maga. Aztán minden kezdődik elölről.

 Persze, valahol érthető Lola huzakodása a pakolással kapcsolatban. Hiszen azokon a puha, meleg őszi délutánokon, amikor ketten garázdálkodunk a lakásban, csak a mama és ő, minden szabályt kidobunk az ablakon. Elővesszük a gyűjteményt. Kipakolunk, belevetjük magunkat és csapásokon járunk. Hancúrozunk a lommal elárasztott lakásban. Futunk egyik helyről a másikra, játszunk itt, főzünk ott, kutatunk amott. Aztán, úgy este fél hét körül megszólal a kapucsengő… „Daddy!” – kiáltunk föl egyszerre ijedten. De akkor már nincs idő elrámolni magunk után. Leülünk hát a káosz közepére, és magunkra öltjük legellenállhatatlanabb ábrázatunkat. Hátha a Selejtező megbocsát az ő két Gyűjtőjének. Most az egyszer…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

A Híradó stúdióját két tűzvédelmi vasajtó választja el a folyosótól. A mindenkori műsorvezető 1-2-3-4-5 perccel adás előtt megérkezik.

Aztán leül, fölteszi a mikrofont, iszik egy korty vizet, kizárja a külvilágot, vesz egy mély levegőt, és a főcím vége után elkezdi...

Fotó: Lábady István

„Jó napot kívánok!” Így történt ez akkor is. Megérkeztem, leültem, föltettem a mikrofont, ittam egy korty vizet, vettem egy mély levegőt, aztán a főcím után beköszöntem. Csak a külvilág kizárása, az nem stimmelt aznap. Százkilós vasajtó ide, tűzvédelmi acéllemezek oda, a „jó napot kívánok” alatt a stúdió egész személyzete hallotta, amint egy elkeseredett hároméves a folyosón „Mamaaa! Itt hagyott az anyukám!” kitétel ordításával adta ama bizonyos külvilág tudtára mélységes csalódottságát. Bevallom, fogalmam sem volt, mit mondok az aznap délután ötórai Híradóban. Még jó, hogy az adás hossza csak öt perc.

Ha le akarok ásni a történet gyökereihez, akkor valahol ott kell kezdenem, hogy összeomlott az Excel-táblázatom. Mármint az, amelyik az agyamban van, és különböző rubrikáiban családunk különböző tagjainak különböző programjait tárolja. Az a fajta, amelyik minden egyes dolgozó anyuka agyában megtalálható. Az ominózus hétfő előtti péntek délutánján kiderült, hogy Alexnak fontos üzleti találkozója lesz, az én híradós beosztásom elcserélhetetlen, Bandi nagybácsi pedig szintén a munka frontján áll helyt. A helyzet Panni új munkabeosztásával súlyosbítva azt jelentette, hogy se anya, se apa, se nagybácsi, se bébiszitter, és mindenkinek egyformán fontos dolga van. Lolát viszont délután el kell hozni az óvodából, és egy lehetőleg szeretett, tisztelt, megbízható felnőtt ember gondjaira kell bízni nagyjából hatig, amikor is apa végez. Mivel nem szoktuk a gyereket kitenni a templom lépcsőjére, egy fokkal jobb megoldást ötlöttem ki. Beviszem magammal a televízióba. (Mondom, hogy csak egy fokkal jobb megoldás…) Csak egy ötórai Híradót kell átvészelni valahogy. Nagyon ritkán viszem Lolát a tévébe. Valahogy nem érzem, hogy az neki való hely lenne. Egyszer volt bent velem, akkor is majdnem leállította a vidéki stúdiókból érkező átvételeket. A kollégák azóta is rendszeresen kérdezik, mikor jön megint Lola, olyan cuki volt, amikor a gombokat nyomogatta. Na ja. Cuki. Gondoltam, ezt a cukiságot azért nem ismételnénk meg, így inkább mellőztük a látogatást. Most a szokásosnál is ütősebb túlélőcsomaggal szerelkeztem föl, a gyereket pedig kőkeményen megzsaroltam. Azt mondtam neki, ha jól viselkedik, és nem állítja le a Híradó gyártási folyamatait, kap egy túró rudit a földszinti automatából.

Minden szuperül ment. Becsekkoltunk, a rendész kollégák mosolyogtak ránk, a vágók kiintegettek a vágószobákból, a szerkesztőség folyosóján nagyon örült nekünk a nép. Lola meg hálásan hajtogatott olyasféléket, hogy „De jó itt lenni, mama!” „Jöjjünk máskor is!” Míg szöveget írtam, mellettem rajzolgatott, és fölvillanyozta a szerkesztőségi értekezletet. Már csak azt kellett elintézni, hogy a délutáni hírek idején valaki lefoglalja, amíg a mama a stúdióban bohóckodik. Még ezzel is szerencsém volt, aznap épp Regöly-Mérei Kriszta kolléganőm mondta a regionális híreket, aki, nem mellesleg, egy éppen Lolával egyméretű kisfiú anyukája. Váltjuk egymást a műsorvezetői székben, én meg átpasszolom neki a gyereket öt percre. Isteni volt a terv.

A kivitelezés már kevésbé. A beköszönésnél Lola éktelen sivalkodása zengett a fülemben. A parlamenti tudósítás alatt már nem hallottam a sírást, ellenben rémképek gyötörtek: örökké tartó traumát okoztam a gyereknek! Mert az rendben van, hogy anyával kaszinózunk a szerkesztőségben, de az micsoda átverés már, hogy anya ezután odaad egy mégoly kedves, de mégiscsak idegen néninek, ő meg eltűnik egy vasajtó mögött. Nagy nehezen letelt az öt perc, és én a „Várom önöket a fél nyolcas Híradóban is!” elköszönést szinte már állva mondtam. Remegő kézzel téptem le magamról a mikrofont, fölborítottam a vizespoharat, föltéptem a százkilós vasajtót, és akkor meghallottam. A gyerekem, ez a kétségbeesett, elhagyatott, átvert hároméves készségesen magyaráz Krisztának. Arcán nyoma sincs az elhagyatottságnak, hát még a kétségbeesésnek. Fölnéztek, ők ketten. „Megnéztünk a kontrollmonitoron, azonnal elhallgatott, minden rendben” – nyugtatott az alkalmi bébiszitter. „Nem szép a ruhád, mami, bordó” – summázta a helyzetet az én hűtlen Lolám. Nos, kedves Lola, az lehet, hogy a ruhám nem a legszebb, de hogy Te nem jössz velem egyhamar újra dolgozni, az is biztos. Még akkor sem, ha a stylistok örömmel bevennének a csapatukba!

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.95

Kettőnkön öt pár zokni volt. Közös takaró alatt ültünk egy halványan világított szobában. Odakint süvöltött a szeptemberi zimankó.

A frissen bekötött radiátorokból ömlő meleg azonnal távozott az ablakok résein. Egy ütemre dideregtünk – anyós és meny soha nem volt még ilyen közel egymáshoz.

Fotó: Lábady István

A Káli-medencét azóta szerettem volna megmutatni nekik, amióta megismertem őket. Tudtam, hogy a pazar lankák, a különleges, Kárpát-medencei mediterrán hangulat, no meg a lenyűgöző panoráma a Balatonra megteszi majd a hatását. Örökre szerelembe esnek az én szép Magyarországommal ezek a jó angolok, Lolababánk (akkor még) leendő brit felmenői. Aztán idén nyáron végre összeköthettünk egy hasznosat a kellemessel. Néhány barátunkkal pár napot Köveskálon töltöttünk, Lola, Alex és én. Újra felfedezett lokálpatrióta szívem csak úgy dagadt a büszkeségtől, amikor a férjem szemében elismerő szikrákat véltem felfedezni a táj láttán. És ez csak fokozódott attól az egyáltalán nem tolakodó és kérkedő vendégszeretettől, amely a falu kedvenc éttermében fogadott minket – mindennap kétszer. Jó helyre jó visszajárni…

Szóval mertem nagyot álmodni, és sebtiben javaslatot tettem egy kora őszi káli hétvégére, immár Allan nagypapával és Lynne nagymamával együtt. A fiúk motorral jönnek, mi pedig szép kényelmesen, autóval. Barangolunk a vadonban, jókat eszünk, nagyokat alszunk, beszélgetünk, játszunk, felfedezünk, és egyáltalán: kiélvezzük a ritkán adódó közös hétvége minden percét. Lolául mondva: „együtt vadunk”. Szinte láttam magam előtt, ahogy a romantikus vidéki hétvége záróakkordjaként kevés szavú apósom vállon vereget, és azt mondja: „Ez igen, ez egy igazán gyönyörű ország. Megértem, ha itt akartok maradni örökre!”

Hallgatnom kellett volna az intő jelekre. A burkoltakra és a nyilvánvalókra egyaránt. Például arra, hogy Alexnek az utolsó pillanatban beesett egy fontos és elhalaszthatatlan tárgyalás, amely miatt jó fél nappal később kelhettek csak útra a motorosok. Vagy a televízióban váltig ismételgetett időjárási prognózisra a 20 fokos lehűlésről, esőről, zimankóról, éjszakai fagyról. De nem hallgattam. Csak mentem előre. Azért is jó hétvégénk lesz, szép idővel, hátba veregetéssel, meg minden! Amikor kinyitottuk a parasztház ajtaját, sejtettem, hogy nem így lesz. Hanyatt vágódtunk a hidegtől. „Ma szereltettük föl a radiátorokat, estére meleg lesz” – mondta őszinte bizakodással a házinéni. Hogy ő sem hitt ebben igazán, elárulta a tény, hogy ott hagyott nekünk egy extra villanymelegítőt is – végső esetre. Szükség volt rá. Mert nem lett meleg estére.

Mielőtt megértenék a helyzet tragikomikumát, el kell áruljak valamit. Az általam ismert két népcsoport, úgy is, mint angolok és magyarok, hőérzékelése és melegigénye között ég és föld a különbség. Én folyamatosan didergek náluk, ők egyfolytában izzadnak nálam. Az éppen aktuális vendéglátó nagyjából két nappal a másik érkezése előtt elkezdi temperálni a lakását, hogy a vendég ne kapjon gutaütést/agyfagyást a hőmérséklettől. Hát ezért van óriási jelentősége annak, hogy közös történelmünkben először Lynne és én ugyanúgy reagáltunk egy adott helyiség hőjére. Gyors öltözéssel. A fiúk egyelőre sehol, odakint üvöltenek a szelek, a „csakakkorhasználjákhamindenkötélszakad” villanyradiátor ötpercenként kivágja a biztosítékot, a viharban még úgy-ahogy fogható egyetlen csatornán pedig valami németre szinkronizált amerikai illemtanóra-valóságshow megy. Ha eddig nem lettünk volna közös nevezőn az anyósommal, akkor biztosan megtaláltuk volna… No, azért volt mellettünk valaki, akit egyáltalán nem zavart a hűs szoba. Lola, ez az angol–magyar hibrid baba viselkedésén semmiféle elváltozást nem okozott a 13 fok. Testét négy kabát takarta, vígan gyurmázott. Néha föl-fölkuncogott azon, hogy látszik a lehelete, majd újra elmélyült az alkotásban. Aztán lefektettük, a hordozható melegítővel befűtött, vagyis egyetlen, emberek tartózkodására alkalmas hőmérsékletű szobában. Reggelig aludt, semmi baja nem volt.

Alexet és Allant, a két motorra fagyott angolt viszont a bevezetőben említett látvány fogadta. Akkor már tudtuk, hogy a Káli-medencéből most csak ennyi adatik meg nekünk. Egy éjszaka a jégveremben. Másnap hazaindultunk, a vállveregetés elmaradt. Lola viszont továbbra sem zavartatta magát. Itthon lehámozta magáról a rétegeket, és miközben az angol rokonoknak lassan, de biztosan elkezdett gyöngyözni a homloka a 24 fokos lakásban, a fülembe súgta kedvenc kérdését: „mami, azért együtt vadunk, ugye?”

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Először orvost játszott. Beteg voltam, ő meg habverővel gyógyított. Beszélni nem tudott rendesen, de tudtomra adta, hogy ő a doktor néni.

Amikor Alex ránk talált, nem tudta, ki a viccesebb: tikkadt, konyhai felszereléseket viselő felesége vagy alig kétéves, orvosi szerepét halálosan komolyan vevő lánya... 

Fotó: Lábady István

Aztán kiderült, hogy nem csak engem tisztel meg a szerepjátékokkal. Egyik tavaszi délután Panni, Lola tündérien türelmes bébiszittere lelkendezve fogadott. „Még nincs két és fél éves, és szerepeket játszik! Ez igen!” Mivel éppen két és fél éve nem olvasok gyerekügyi szakirodalmat, nem tudtam mire vélni a lelkesedését. Nekem már egy ideje természetes volt, hogy Lola figyel és másol. Aztán engem is bevon a mókába. Voltam már Lola, daddy, grandma, Süsü, tévébemondó, szörnyeteg, kígyó, majom, sőt, legutóbb ugató szobor. Panni azonban ismer valamit, amit én nem: a gyerekek csodás világát. A Pető-módszert tanulta, egészen pontos fogalmai vannak tehát arról, hogyan is „kell” kinéznie egy 1-2-3-4 stb. éves gyereknek. Mit „kell” produkálnia, hogyan „kell” fejlődnie. Azt, hogy a kell szócska elé és után idézőjel kívánkozik, szintén ő tudja a legjobban. Megbíztam tehát benne, és együtt örültem vele annak, hogy milyen nagyon fejlett az én két és fél évesem. Melyik anyuka ne érezné úgy, hogy lelkét hájjal kenegetik, amikor egy szakavatott szempár gyermeke intellektuális fejlődését dicséri? Sőt, valljuk be szigorúan egymás között azt is, hogy nem csak annak örülünk ilyenkor, hogy milyen nagyon okos az a kölyök… Hanem annak is, hogy ettől mi magunk érezzük jó szülőnek magunkat. A gyarló anyai lélek már csak így működik: ha a gyerekem jól teljesít, akkor én is valamit jól csinálok – ergo: jó anya, vagyis: sikeres ember vagyok.

Az pedig, hogy milyen szerepet választ magának, külön tanulmányt érdemelne. Őszinte megtiszteltetést éreztem, amikor úgy nyár derekán elkezdett engem utánozni. Hiszen egy hároméves azt az embert játssza el, aki nagy hatással van rá. És mivel Lolára ember nem volt még olyan hatással, mint az anyja, hát engem játszik el legszívesebben. Elfogódott meghatottságom nagyjából akkor múlt el, amikor Lola kidolgozta a szerepét. Elmélyült és kiteljesedett benne. És azzal a lendülettel egy olyan görbe tükröt kanyarított az anyja orra alá, hogy azóta is „nyögöm”. Egy őszinte, naiv és tiszta hároméves ember szembesített addig nagyvonalúan elmismásolt gyengéimmel. Például hogy milyen főnökösködő, nagyszájú és tudálékos tudok lenni. Aztán azzal, hogy mindent, amit nem írok föl, elfelejtek. Szórakozott vagyok, lobbanékony, és állandóan elveszítem a lakáskulcsomat, a telefonomat, a másik telefonomat, a slusszkulcsomat, a jogosítványomat, a tévés belépőmet, a napszemüvegemet, a pénztárcámat, a filofaxomat és a fejemet. Képzeljenek el egy szőke, göndör hároméves tündért. Most képzeljék el ezt a tündért úgy, hogy az anyját utánozza a következőképpen: két kéz a fejre tesz, aggodalmas arckifejezés felölt, fej ingat jobbra-balra, és körbe-körbe rohangálás közepette a következő befejezetlen kérdést ismételget: „Hol van a…? Hol van a…? Hol van a…?” Vicces? Nos, nem annyira. De nincs idő az önsajnálatra. Mert ez a tündéri kis színésznő azt is kíméletlenül kifigurázza.

És ez még nem minden. Mert ráadásul még szigorú is. Igaza volt Michel Butonnak, amikor mára legendás gondolatát megfogalmazta: „A gyermekek akkor a legkomolyabbak, amikor játszanak. Olyankor tanulják, hogy mi is az az élet.” No, Lola ezt a nagykönyv szerint csinálja. Véresen komoly, amikor játszik. A világ összes vaníliafagylaltjáért sem zökkenne ki a szerepéből, és ezt mindenki mástól is elvárja. Az a kedvence, amikor ő Mama (naná), én pedig Lola vagyok, és az esti rituálét játsszuk el. Megmosdat, tejet itat velem, aztán fogat mosunk, mesét olvas, megpuszil és lefektet. Mindent pontosan úgy csinál, mint én. Ugyanazok a mozdulatok, a sorrend, a hangsúlyok. Ha véletlenül Lolának szólítom közben, nagy leszúrást kapok. „Én mama vagyok!” – kiáltja, és még a szemöldökét is összevonja. A síkosra olajozott gépezetbe csak a rítus végén kerül porszem. Akkor, amikor az elalvás előtti fülezésen a sor. Akkor ugyanis – hiába vagyok én Lola és ő mama, hiába fekszem nyakig betakarózva és összekuporodva az ő ágyában – nem én fülezem őt, ahogy ő szokott engem esténként. Ellenkezőleg: Lola-mama fülezi mama-Lolát. Mert van, ami csakis az ő privilégiuma. Még akkor is, ha a játék a legkomolyabb dolog a világon.

 

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Pontosan ugyanúgy érzem magam, mint a gyerekem, amikor a nagylányok nem engedték, hogy játsszon a csillogó lila hajgumikkal.

Nyeretlen két és fél éves voltam én is, akinek nem elég hosszú a haja, így nem érdemli a csecsebecséket. De persze megértettem. Végtére is a hajam tényleg nem elég hosszú a hajgumikhoz...

Fél ötre hirdették meg életem első szülői értekezletét. Szülői értekezlet! Vagy ezer különböző tanácskozáson, megbeszélésen, találkozón, egyeztetésen vettem már részt életemben. Tanúja voltam az Európai Parlament üléseinek, és testközelből láttam tanácskozni Kofi Annant és José Manuel Barrosót. Sőt, egyszer majdnem találkoztam Bonóval, a U2 legendás frontemberével is, de a nyolc hónapos terhességgel járó hormonháborúnak köszönhetően összetévesztettem a napokat, és rossz időpontban mentem a sajtótájékoztatóra. De ez egy hosszú történet. A lényeg az, hogy talán soha nem remegett annyira a térdem, mint amikor a kis-középső csoport szobájába beléptem. Az asztal körül már csak néhány hely volt, a kedélyesen csacsogó társaság hangja betöltötte az üres óvoda folyosóját. Magabiztosan beszélgettek ők, nagyjából tizenketten. Azzal az összetéveszthetetlen magabiztossággal, amit az a tény ad, hogy az ember nulláról kezdte, aztán szép apránként alaposan megtanulta a falka szabályait. Ebben az összeszokott, és egyáltalán nem mellesleg, igen barátságos csoportban a három „kicsi” szülei voltak az új vadak. Csakhogy az egyik kicsi szülei kihagyták a beavatást, a másiké, aki nem más, mint Cole (emlékeznek: Szerelem, barátság, összetartás, három testőr, ilyenek…?) anyukájáról meg kiderült, hogy ugyanebbe az óvodába járt anno, sőt, ugyanannak az Ili néninek a kezei között nevelkedett három- és hatéves kora között, mint aki a mi leszármazottainkat terelgeti mostanában. A mázlista. Szóval ő nem számít friss húsnak. Maradt egy darab tanácstalan, tudatlan és nyeretlen vad, azaz én magam. Lola anyukája.

Ahhoz már hozzászoktam, hogy az óvodában és bölcsődében mindenki elveszíti a nevét. Mármint a szülők. „Anyuka”, „Apuka” – így hívnak mindannyiunkat. „Anyuka, Lola ma magára öntötte az ivólevet.” „Anyuka, nem jó ez a szandál, nem fogja a gyerek lábát.” „Anyuka, a jövő héten szerdán szülői értekezlet lesz!” És így tovább. Persze tökéletesen megértem őket. Adott tizennyolc gyerek, akiknek van egy-egy neve, plusz egy-egy jele. Meg – jó esetben – két-két szülője, még egy-egy névvel. Az összesen hetvenkét adat, csak a saját csoportban. Az udvaron viszont keverednek a gyerkőcök, így nem árt, ha az ember nagyjából tisztában van a többi névvel is. Aztán ősszel minden kezdődik elölről. Szóval maximálisan megértem a gondozó és óvó néniket. Nem mellesleg, kifejezetten jó érzés, amikor Anyukának szólítanak. Felnőttes. Komoly. Felelősségteljes. Finom, puha.

Szóval megkerestem a körte jelű kisszéket, leomlottam rá, és mivel láttam, hogy mindenki jegyzetfüzettel és tollal a kezében várja Ili nénit, hát elővettem a kövér filofaxot a táskámból, és felnőttes, komoly, felelősségteljes ábrázatot öltöttem magamra. Elkezdődött az információáradat. Napirend. Foglalkozások. Tornazsák. Úszás. Művészi torna. Kirándulások. Halász Judit-koncert. Énekóra. Állatkert. Mikulás. Labdajátékok. Tenisz. Tenisz?! Uramisten, az én gyerekem kisebb, mint egy teniszütő! Ahogy nyúlt a lista, úgy hosszabbodott az arcom. Aztán egyszer csak kitört belőlem a kérdés. „Ili néni, ezt mind a kicsiknek is…?!” Az óvó néni okvetetlenkedő szülői kérdéseken edződött, kedves arca földerült. „Dehogy, Anyuka, a kicsikkel elsősorban játszunk. Énekelünk, labdázunk, festünk, gyurmázunk. A különórák ráérnek!” Hála Istennek! Úgy terült szét a képemen a megkönnyebbülés, mint a múltkor a konyhában a kiömlött olaj a padlón. Lolának nem kell még teniszütő a kezébe. Nincs szüksége tütüre meg balettcipőre. Állatkertbe meg koncertre ő is mehet, a többi meg ráér akkor, ha szép hosszú haja lesz, mint a nagyoknak. Benne csillogó lila hajgumikkal…

Nyugodtan dőltem hátra, és néztem a középsős szülőket. Ők már tudták, hogy mit akarnak, céltudatosan bombázták Ili nénit és Niki nénit a kérdéseikkel. Én meg jegyzeteket készítettem, odabent. Arra az időre, amikor majd Lola és én is ilyen magabiztos középsősök leszünk. Amikor majd az én lányom, a kis-középső legkisebbje is balettozni akar, úszásra járni, meg háromnapos kirándulásra menni a Mátrába. Mert az száz százalék, hogy előbb-utóbb mi is a falka tagjai leszünk. Nem is olyan sokára.

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Hej, óvoda, óvoda, de sok gyerek jár oda! Hát igen, valahol itt kezdődtek a problémák Lolánk nagylányéletének első napján. A... hogy is mondják hivatalosan? Ja, igen, megvan: a nevelési év első napján. A lányunk óvodás lett. És ez még akkor is nagy dolog, ha már több mint egy éve a bölcsődében edzett.

Lola és én rajongunk Kormos István híres gyerekbocsáért, Vackorért. Emlékeznek? „Katona Anna – egy. Varga Bence – kettő. Pór Juci – három.” Egészen addig, hogy „Kovács Vicu – tíz”. Csakhogy amíg Vackor tündéri óvodájában tíz gyerek volt, éppen annyi, mint Lola bölcsődéjében, addig Lola tündéri óvodájában tizennyolc. És ennek a fele négyéves (valódi) nagylány és (valódi) nagyfiú. Ami olyan nagyon hiányzott a kicsik között (úgy is, mint követendő nagylánypéldák, csodálandó hercegnők, inspiráció, kihívás, miegymás), az ugyanannyira félelmetesnek tűnt szeptember elsején. A Nagyok tudták, mit csinálnak. A Nagyok már jó néhány hónapja oda jártak. A Nagyoknak már volt kedvenc játékuk, kedvenc ágyuk, és a legjobb jeleket is lestoppolták. Lola végül a cseresznye és a körte között választhatott. Kizárólag Kormos Istvánnak köszönhető, hogy utóbbi mellett döntött – pedig utálja. Augusztus 31-én mindenkinek azt újságolta, hogy „köjte lesz a lelem”. Szeptember elsején némán szemrevételezte a körte jelzésű kisszekrényt. Mostantól három évig ez az ő szekrénye. Nem csoda, hogy ez a távlat egy alig hároméves gyerek számára felfoghatatlan. Lolám számára nyáron még az volt a legnagyobb sértés, ha valaki „lekislányozta”. „Nadjány vadok, nem kisjány!” – kiáltotta ilyenkor véresen komolyan. A nagylányság azonban a gyakorlatban a világ legfélelmetesebb dolgának tűnt. Beléptünk a kisközépső feliratú terembe.

Mint egy méhkas, olyan volt a szoba. Különleges bábeli zűrzavar, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, de tizennyolcféleképpen. Már mindenki ott volt, és mindenki zavargott. A régiek örültek a viszontlátásnak, az újak meg nem akartak kimaradni a mókából. De legalábbis a túlélésre játszottak, és jól kieresztették a hangjukat. Az ajtóban Ili néni fogadta szeppent újoncait és még szeppentebb szüleiket. Arca nyugalmat sugárzott – elvégre már vagy huszadszorra csinálta. Minden rendben lesz, a gyerek jó kezekben van – ezt mondták a gesztusai. Engem ez nyugtatott meg, Lolát viszont két sokkal fiatalabb, már kora reggel szurtos arcocska. Roni és Cole. Roni és Cole! A gyakorlott óvodás Roni és a Lolához hasonlóan friss hús Cole. A triumvirátus. Lepidus, Antonius és Octavianus! Ha időszámításunk előtt 42-ben győzni tudtak Philippinél, akkor egy óvodai csoport sem okozhat nekik gondot. Tudtam, hogy előbb-utóbb minden rendben lesz. És Lola is tudta. A véd- és dacszövetség újra működik, a kör bezárult. Még akkor is minden a legjobb úton halad, ha tetteik alapján mégsem az ókori államférfiak második triumvirátusára hajaznak ők hárman, sokkal inkább a három kismalacra…

 Ezek után elegendő volt a konkrétumokra összpontosítanunk. Például az étkezésre. Amit Lola szeret amolyan „freestyle” módon intézni. Ha kedve van, villával, kanállal, ha nincs kedve, kézzel. Viszonylag tisztán – kivéve a spagettit és a leveseket, amelyekhez otthon külön evősruha-gyűjtemény áll rendelkezésére. Mondanom sem kell, hogy a legelső kommunális ebéd alkalmával azonnal maga alá borított egy egész tál húslevest. Másnap pedig magyaros spagetti volt a menü… hasonló eredménnyel. A Nagyok legnagyobb örömére, természetesen. Aztán ott van az alvás. Ami otthon mese, ének és különösebb tutujgatás nélkül működik. Délután két óra, éjszaka tizenegy. Oviban nulla. Az első hét alatt Lola összesen talán húsz percet pihent ebéd után. Inkább dalolt, csacsogott, nézelődött, tornázott. Izgult. Ani néni és Panni néni biztonságot adó simogatása nélkül egyelőre ennyire futotta. Ili néni – hiába jóságos maga is – egyelőre a körön kívül van. Így esett, hogy a kisközépső népe közül csak a legkisebb, a mi Lolánk nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Őrizte a Nagyok álmát. Na és persze élvezte, hogy csak az övé a tér. Meg szavalt: „Brumma brumma brumma hóóóóó! Fára mászni volna jó!” De nem türelmetlenkedünk. Tudom jól, hogy a mi Vackorunk nem bírja már sokáig az erőt adó, édes délutáni szunyókálás nélkül. Elalszik majd, mint a Nagyok. A csodás királylányok meg daliás lovagjaik. Na és – legfőképpen – Lepidus és Octavianus, a két jó barát. Ha más nem, hát ők meggyőzik majd Antoniust… előbb-utóbb.

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.73

Csak a tenger, az ne lenne olyan vizes. Hullámzó. Meg sós. Na és tele mindenfélével...

Fotó: Lábady István

Szép, szép, főleg, ha az ember elutazás előtt a mama számítógépén nézegeti. De úgy istenigazából, a maga folyékony valójában sokkal inkább... hát, félelmetes.

Alig vártuk, hogy fölébredjen a falu. Fölfedezzük a környéket, halat eszünk ebédre, sziesztázunk. Utána pedig irány a tengerpart. Ez volt az első nap haditerve – amely hadibbra sikerült, mint azt előzőleg gondoltuk. A nagyjából hat utcából és három kicsiny üzletből álló Burgau föltérképezése és a tetemes mennyiségű friss hal elfogyasztása mindhármunk megelégedésére szolgált. Eddig nem volt probléma. A sziesztát is nagy gyakorlattal abszolváltuk. Aztán fölkerekedtünk. Törülközőkkel, karúszókkal, homokozójátékokkal és kirobbanó kollektív jókedvvel elindultunk A Partra. A falu domboldalra épült, lefelé sétálva a lélegzetünk is elállt a gyönyörűségtől. Alig vártuk, hogy belevessük magunkat abba a klasszikus strandélménybe, amit csakis egy homokos föveny adhat az emberfiának. Minél közelebb kerültünk a célterülethez, annál nagyobb emberfürtök haladtak el mellettünk az ellenkező irányba – fölfelé. Még csak fél öt, csak nem zárt be a szabadstrand? Vagy a büfé nincs nyitva, és megéheztek? Mindenki egyszerre? Esetleg viharjelzést adtak ki? Igaz, totális szélcsendet észleltünk, de ezeknél a déli népeknél soha nem lehet tudni. Netán most kezdődik a helyi Barátok közt a tévében, azért siet mindenki haza?

Aztán megláttuk. A tenger, az a gyönyörű, kék víz zölden tajtékzott. Zúgolódott, méteres hullámokat vetett, és teljes egészében elfoglalta a strandot. Kiöntötte napozóágyukról a turistákat, lesöpörte törülközőikről a helyi erőket. Anyák szedegették össze pánikszerűen a gyerekeiket, gyerekek kapkodták föl villámgyorsan a még megmaradt játékaikat. Remek katasztrófafilm-jelenetet lehetett volna belőle kerekíteni, ha nem lett volna minden áldozat jókedvű. Mert ott, ezen az elöntött, homokos tengerparton, mindenki nevetett. A helyzeten, a tenger haragján, az elázott strandon, csuromvíz önmagán. Csak Lolánkra nem ragadt át az a fene nagy jókedv. Görcsösen kapaszkodott a nyakamba, a derekam köré fonta a lábát és kiabált. „Menjünk innen, csúnya víz, megeszi a néniket!” Igazi rémület volt a szemében. Leültünk vele egy száraz szirtre, és magyarázni kezdünk holdról meg tengervízről, vonzásról és taszításról, arról, hogy ez így normális és így szép. A lányom azonban hajthatatlan volt: nekünk innen azonnal menekülnünk kell! Végül egy nagy adag vaníliafagyival bírtuk maradásra – de az is csak ideiglenes megoldásnak bizonyult.

Mindketten szerelmesek vagyunk a tengerbe, Alex és én. Az nem lehet, hogy a magzatunk ne örökölje ezt a szenvedélyt. Elhatároztuk, hogy módszeresen, lépésről lépésre föloldjuk Lolánkban az első nap tengerparti traumája okozta görcsöket. Kidolgoztuk a következő napok rendjét. Reggeli után föveny (délelőtt a víz nyugodt, apály van), a strandon ebéd, otthon kicsi alvás, délután úszómedence. Ez utóbbit imádta. Legszívesebben egész nap a medence lépcsőjén ült volna a gumidelfinjével meg a szomszéd apartmanban nyaraló huszonéves lánnyal, akit Lola nemes egyszerűséggel csak „Kirstyfriend”-nek (azaz: Kirstybarátnak) hívott. Mi azonban hajthatatlanok voltunk. Minden reggel példás lelkesedéssel pakoltuk magunkra a tengerparti tartózkodáshoz szükséges felszereléseket. Lola húzta kicsit a száját, aztán belenyugodott. Rájött, hogy ha kibírja a nap első felét, akkor hagyjuk, hadd üldögéljen a delfinnel a medencében egész délután. Fáradhatatlanul építettem a homokvárakat, Alex gyűjtötte a kagylókat, és közben mondogattuk, micsoda szerencsés emberek vagyunk mi, hogy ilyen gyönyörű tengerparti strandon tölthetjük a vakációt. Semmi reakció. Lola duzzogó arccal ült a homokban, szigorúan háttal a tengernek. És így ment ez egész héten. Aztán egyszer csak, a hetedik napon, épp, amikor úszni indultam, fölállt. „Én is jövök, mama” – úgy mondta, mintha egész héten mindennap csak a tengerben úszott volna. Szólni nem mertünk hozzá, csak kinyújtottam a kezem. Megfogta, elindultunk. Ahogy közeledtünk a tenger felé, Lola úgy veszített a lendületéből. A sekély víz peremén aztán megállt. „Csak a lábamat, mama. A lábam akar úszni. Lola nem.” És Lola lába úszott. Vagyis inkább pancsolt. De mindegy is, az a lényeg, hogy megtört a jég. Lola finom bőre és a sós tenger kölcsönhatásba léptek. Boldogan utaztunk haza, mert tudtuk, hogy a sarjunkban is elindult valami. Valami abból a nagy-nagy szerelemből…

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Éjszaka volt, az autópálya üres. Ólmos volt a szemünk, elgémberedett kezünk-lábunk a bérautóban.

Zenét nem hallgathattunk, mert Lola végre elaludt. Nem is beszélgettünk, inkább pantomimoztunk. Így mutogattam el Alexnak, hogy álljunk meg a következő benzinkútnál. Azt hiszem, eltévedtünk.

Hát, így indult a mi kéthetes nyaralásunk. A kéthetes nyaralás, amely előtt azon pörgettük magunkat, hogy vajon most is olyan horrorisztikus élményekkel, annyira fáradtan és lelakva érkezünk-e majd haza, mint két évvel ezelőtt Horvátországból. Akinek van kedve és energiája, no meg persze lehetősége, lapozza föl a Nők Lapja 2006/36. számát. Keresse meg benne a „Lolával az élet” rovatot! Én föllapozás nélkül is nagyon jól emlékszem a legelső mondatra: „Nagyszülők nélkül soha többé…” Akkor, 2006 forró nyarának végén ezt a fogadalmat nagyon-nagyon komolyan gondoltuk. Nem is csoda, miután úgy töltöttünk egy hetet Horvátországban, hogy egy tíz hónapos zsarnok határozta meg minden gondolatunkat és mozdulatunkat. Nos, ez a zsarnok mára elmúlt két és fél éves, és meglehetősen jól artikuláltan, letekerhetetlen hangerővel nyomja az utasításokat. Néha (egyre gyakrabban) kérésnek álcázza őket, de a lényeg ugyanaz: történjen az, amit ő akar, és akkor minden rendben lesz. Ellenkező esetben, khm, elszabadul a pokol (hogy a legkedvesebb szólásmondásommal éljek).

Egyszóval aggódtunk. Vágytunk egymásra, mi hárman, a háborítatlan, valódi együttlétre, egy harmadik, „semleges” ország fölfedezésére, közös és elvehetetlen élményekre – de aggódtunk. Annál is inkább, hogy a Budapest–Lisszabon-járat két órát késett, a bérautónkat nem akarták kiadni, a gyerekülést teljesen elfelejtették, a hitelkártyánkat pedig nem fogadták el. Aztán valahogy mégis megszereztük a járművet. Ehhez Lola hathatós drámai közreműködésére is szükség volt – ugyanis a szandálja addigra vízhólyagosra törte a sarkát, amiért jó hangosan siránkozni kezdett. A jó luzitán autókölcsönzősök meg szabadulni akarván tőlünk, inkább kiutaltak egy kiskategóriás szappantartót. Elindultunk. Késő volt, és nemcsak mögöttünk állt hosszú út, hanem előttünk is. Egy órát sem utaztunk, amikor elmutogattam Alexnak, hogy álljunk meg, és vessünk egy pillantást a térképre. Mint két szellemember, kiszivárogtunk az autóból, és nagyot szippantottunk Közép-Portugália egyik legcsúnyább benzinkútjának olajgőzös levegőjéből. Nyaralunk! Budapesttől távol, hármasban, azzal a két emberrel, akit a világon legeslegjobban szeretünk. Éjszaka van, kitikkadtunk, eltévedtünk, de együtt vagyunk. Benéztünk a kis fekete kocsiba, Lola nyitott szájjal, állán egy csöpp odaszáradt almalével aludt. Összenéztünk, és elröhögtük magunkat. Azt nem állítom, hogy hirtelen minden rendben lett, de mintha azt láttuk volna, hogy világosodik a setubali ég alja.

Három és fél órával később az apartmanunk teraszán ültünk két, a fönt említett benzinkútnál előrelátóan megvásárolt sörrel a kezünkben, és a hajnalt figyeltük. Lola félálomban elfoglalta a szobáját, és miután megbizonyosodott arról, hogy az éjszakai kislámpa ott is működik, újra mély álomba zuhant. Mi pedig hallgattuk a ciripelő bogarakat. Nem volt nehéz megígérnünk egymásnak, hogy mi itt, ebben a távoli, sós illatú, kabócáktól hangos faluban igen nagyon jól fogjuk érezni magunkat a következő tizenkét nap során. Fogadalmunkat nem volt nehéz megtartani. Én például ott kezdtem, hogy az egyik (munkahelyi) telefonomat teljesen kivontam a forgalomból, a másikat (családi) pedig elnémítottam. Az üzenetek ellenőrzését napi egy alkalomra korlátoztam. Alex valami nagyon hasonlót cselekedett, Lola pedig, miután neki semmijét nem kellett lenémítani (sőt), belevetette magát a nagybetűs Nyaralásba. Minden napját úgy kezdte, hogy rám nézett, és megkérdezte: „Ma mit csinálunk?” A válasz, e téren biztosra mentünk, minden egyes alkalommal százszázalékosan kielégítette. Ő volt a főnök ott is, mint mindig és mindenhol. De mára igazi kis személyiség kerekedett a mi Lolánkból. Véleménye van, nem csak akarata. És vicces. A Jóisten remek humorral áldotta meg, amit nem fél használni. Mindenre kíváncsi, és minden újnak örül. Keblére öleli ezt a szép világot, legyen az Magyarországon, Nagy-Britanniában, Belgiumban vagy Portugáliában. Csak a tenger, az ne lenne olyan vizes. Meg hullámzó. Meg sós. Na és tele mindenfélével… Lola és a tenger kalandjaira már csak egy hetet kell várni. Biztosíthatok mindenkit: megéri.

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Lola szövegel. Kommentál. Sztorizik. Mesél. Magyaráz. Be nem áll a szája. Ha lát valamit, azonnal elmondja.

Ha támad egy gondolata, már nyitja is a száját. Nem válogat, nem disztingvál. Mindenkinek, mindenhol csak mondja és mondja és mondja. Végre!

Nem is volt az olyan nagyon régen, hogy ezeken a hasábokon arról panaszkodtam: Lolánk nem beszél. Hallgat. Megfigyel, és csöndben van. Alig több mint fél év telt el azóta. És most itt van ez a dumafranci. Szóval, ahogy azt a múlt héten megbeszéltük, Lolánál mára kinyitották a szövegládát. És eldobták a kulcsot, jó messzire. Az akció nagyjából arra az időre tehető, amikor a lányom a nagyapjánál vendégeskedett, a szülei nélkül. Az itthoni kemény valósághoz ugyanis hozzátartozik az az állandó konfúz állapot, hogy daddyvel angolul, mamával magyarul, daddy+mamával angolul, bölcsiben magyarul. Márpedig ez mindenre jó, csak arra nem, hogy egy két és fél éves ember önbizalmat gyűjtsön a „freestyle” szövegeléshez. A motorikus képességei és a passzív szókincse réges-rég megvolt, de a szabad, korlátok nélküli beszédhez annál több kell. Hamisítatlan és megingathatatlan önbizalom. Noha Lola már tavasszal is képes volt egy-egy egész mondatot mondani magyarul, az összefüggő, amolyan magyarázós beszéd még nem ment. Az apanyelvén pedig még ennél is rosszabb volt a helyzet – angolul inkább csak szavakra, egyszerű szókapcsolatokra szorítkozott. A néhány napos angliai hétvégék csak arra voltak jók, hogy a szigetországi rokonok gyorstalpaló tanfolyamon fölhozzák a gyerek angoltudását a magyar nyelvismeret közelébe. Ez viszont általában kontraproduktív volt, mert az angol fejlődése azt jelentette, hogy magyarul kicsit elbizonytalanodik és visszalép.

Így éldegéltünk mi hárman, mondogattuk magunknak – több-kevesebb sikerrel –, hogy türelem, türelem, egyszer majd ő is, mint a többiek… és tényleg. Hazahoztam Kaposvárról, letettem a nappali közepén, ő meg rákezdett. És azóta abba sem hagyta. Az apja meg csak néz irigykedve, hogy magyarul már így. Vigasztalom, hogy nyugi, majd angolul is nemsokára, de persze az nem használ. Alex egészen komolyan irigykedik, és kezdi elveszíteni a türelmét. Pedig már tényleg nem kell sokat várni arra, hogy Lola angolul is folyékonyan szövegeljen. Általában másfél-két hónapos csúszással szokott fölzárkózni. Alex féltékenységét ettől függetlenül teljes mértékben meg tudom érteni. A Lolával való már-már felnőttes kommunikáció lehetősége ugyanis egy teljesen új dimenziót nyitott meg a kapcsolatunkban. Barátok lettünk, kérem szépen. Igazi, bensőséges, jó barátok. Egymás legféltettebb titkainak tudói. A múltkor a nagymamát vittük ki a repülőtérre, és a hazafelé utat végigbeszélgettük. Ő kérdezett, én feleltem, aztán ő továbbfűzte, amire én reagáltam, és így tovább. Ha jól emlékszem, az érdekelte, hogy miért építenek házakat. („Azért, Lolám, hogy az embereknek legyen hol lakniuk.” „A néniknek, a bácsiknak meg a kisbabáknak?” „Igen, kicsim.” „És mit csinálnak a lakásban?” „Esznek, isznak, pihennek.” „Játszanak is?” „Igen, Lolám, játszanak is.”) Mondom, tisztára, mint a felnőttek.

És van itt még valami. Régen ultracikinek és rendkívül lusta, olcsó megoldásnak gondoltam, ha egy filmben felnőttesen beszélő kölyköket szerepeltettek. Különösen a Jerry McGuire című műalkotásban játszó, szúrósra zselézett hajú, szemüveges gyerek idegesített, aki ötévesen olyanokat mondott, hogy „egyelőre nem tudok mit mondani erre a kérdésre. Konzultálnom kell a határidőnaplómmal.” Aztán egyszer csak valamit magyaráztam Lolának, aki rám nézett, és nagyon, nagyon komoly ábrázattal azt felelte: „Mama, ezt most nem mondod komolyan. Na ne hülyéskedj velem!” Naná, hogy percekig röhögtem, mielőtt válaszolni tudtam volna neki. Aztán a garázs előtt találkoztunk egy idős nénivel, aki nagyon kedvesen érdeklődött a hogylétünk felől. Erre azonban Lolámnak csupán annyi volt a válasza, hogy „a néninek sárga a foga”. A mamának meg vörös lett a feje. Valahogy kibírtam a garázsig, és amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, kirobbant belőlem a nevetés. Azóta is nyomja ezeket a felnőttszövegeket, én meg gurulok a röhögéstől. Csak Alexet sajnálom néha, ahogy hallgatja, amit Lola magyarul magyaráz, majd nézi az én kirobbanó jókedvemet. Amit filmen szirupos hülyeségnek éreztem, azt a való életben a legédesebb jelenségnek tartom. Pedig egyáltalán nem vagyok elfogult a gyerekemmel, higgyék el…

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Lola szárazon ébredt! – kiáltottam föl gondolkodás nélkül, mire az egész szerkesztőség harsány éljenzésben tört ki.

Valahogy úgy, mint a giccses amerikai filmekben. A jó hír esemesben érkezett, de szinte éreztem belőle a szikrázó nagymamai büszkeséget.

Lolám vidéki megpróbáltatásai – amelyek egyáltalán nem nevezhetők megpróbáltatásnak, sokkal inkább intenzív egészség- és boldogságkúrának – véget értek. Tizenhat szúnyogcsípéssel, két horzsolással és egy bombabiztosan rögzült káromkodással később a gyermek megtért, újra itthon van, mindennap dögönyözhető, csókolható, csiklandozható állapotban. Az anyai szív megnyugodott, az elvonási tünetek elmúltak. A bölcsiszünet második hetében a somogyi magyar huszártól (azaz a nagyapjától) az „angol nörsz” vette át Sancho Panza szerepét, aki Don Quijote (úgy is, mint a mama) segítségére van mindenben, ami Dulciena del Toboso (alias Lola) szívének-lelkének meghódításához szükségeltetik. Cervantes azonban egy valamivel nem volt tisztában. Azzal, hogy Dulcineát a szeptemberi óvodakezdésig le kell szoktatni a délutáni alváshoz használt biztonsági pelenkáról. És ez független attól, hogy a bölcsődében az utóbbi fél évben már kizárólag pelenka nélkül volt hajlandó aludni úgy, mint a nagyok. Nagyjából fél egytől fél háromig, amikor is alfa-állapotban előadott forgolódással és szuszogással jelezte Panni néniéknek, hogy hamarosan esedékessé válik a folyó ügyek rendezése. Minden ment, mint a karikacsapás, Lola Dulcinea del Toboso Poulson tízből kilencszer nem pisilt be. A maradék egy baleset meg annak volt köszönhető, hogy elfelejtett alfában mocorogni.

Igen ám, de Panni néni és Ani néni képes volt azt kivitelezni, amit mi nem. Ott ülni az alvó kisded mellett mindvégig, sasszemmel figyelni, és az első apró mozdulatra költögeni a pisilni készülő gyereket. Mi, azaz a szülei, illetve nagyszülei azonban elkényelmesedett, fogalmatlan felnőttként álltunk hozzá a feladathoz. Mondván: ha a gyerek a bölcsődében hozzászokott ahhoz, hogy a délutáni alvás közben nem pisil be, akkor itthon is egykettőre menni fog. Mostanáig ugyanis itthon pelenkában aludt. (Mondom, elkényelmesedett felnőttek…) Aha. Persze. Ahogy a nagykönyv megírta, a dalnokok megénekelték. Hiába magyaráztuk el neki, hogy mostantól itthon is pelus nélkül, és ő már nagylány, és tudja és érti, no meg persze érzi a különbséget, Lola elsőre azonnal nagy nedves foltot hagyott a lepedőn. Aztán másodszorra és harmadszorra is. Aggódni kezdtem. Megjegyzem, a családban egyedül én, mert az angol rokonok rendkívüli nyugalommal vették tudomásul, hogy a „gyerek még nincs kész a teljes szobatisztaságra”, vagyis: „hagyjuk, hadd találja meg a maga tempóját a teljes szárazság felé vezető rögös úton”. Ekkor elmagyaráztam nekik, hogy itt, a vasfüggöny mögött, magyarhonban nem lehet, de legalábbis nem illik a gyereket óvodába adni, ha napközben még bepisil. Az éjszakai bepisilések nem számítanak, azért annyira nem bismarcki a helyzet itthon sem…

Miután a sírból hoztam vissza az angolok lelkesedését, újult erővel álltunk neki a prodzsektnek (hú, ronda szó, bocsánat). A bentlakásos brit Sancho Panza és főnöke, a tikkadt hun Don Quijote életének legfontosabb kihívása Dulcinea pelenkátlanítása lett. Alvás előtt gyerek lefektet, szülő és nagyszülő ágyra leül. Szemébe néz, gyengéden megszólít. „Lolám, drágám. Szeptemberben óvodás nagylány leszel. Úgy, mint Roni barátnéd. Tehát. Most nincs rajtad pelus, ugyanúgy, ahogy a bölcsiben sem adnak már rád pelenkát a szunyókáláshoz. Ha menni kell, szólj, megyünk.” Lola bólogat, feladat fölfog, ujj szájba be, fülcimpa megragad, két perc és alszik. Anya másfél órával később dolgozóba indul. Folyamatos forródrót, esemes-riadó a gyerekszoba ajtaja előtt ugrásra kész nagymamával egyeztetve. Izgalom ezerrel, homlok gyöngyözik. Aztán, nagyjából egy óra múlva, amikor épp valami Radovan Karadzsics elfogásáról szóló szöveget bütyköltem a szerkesztőségben, esemes pittyeg. A többi már történelem.

Dulcinea egyszerű kocsmároslányból teljesen szobatiszta, büszke dáma lett. Imádni való csacsogógép. Akiben a szobatisztasággal kapcsolatos teendők közepette valahol félúton kinyitottak valamiféle dumadobozt, és eldobták a kulcsot, jó messzire. Azóta mindent kommentál. Közvetíti az életét. Most éppen azt a fejezetet meséli az 56-os villamos fásult utazóközönségének, hogy „Lola nagylány, nem pisil a pizsamába. Nem kell pelus. Szeptemberben óvodába megy.”

 

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 5.00

Egy kulisszatitok. A Lolával az élet rovat az elmúlt két hétben pihent.

Szünetelt, kihagyott, lazsált. Ebből azonban az olvasók – remélem - nem vettek észre semmit. Jól belehúztunk, Alexandra és én, több heti Lola-adagot „legyártottunk” előre, hogy aztán mindkettőnk gondtalanul lógathassa a lábát vagy két hétig. No, nem mintha Lola-adagokat gyártani olyan nagy megterhelés lenne számomra – Lola ugyanis valósággal ontja magából a témát az utóbbi időben. Például kinyitották nála a szövegládát, ezt meg is „zenésítettem”, hamarosan olvashatjátok. Na és persze készül a nagybetűs Óvódára, ameddig már nem is kell olyan sokat aludni. A nagy előre dolgozásnak viszont az lett az eredménye, hogy Lola portugáliai kalandozásainak lenyomatára még jónéhány hetet várni kell a Nők Lapjában. (Egészen pontosan 4 hetet kell rá várni, a 36-dik lapszámig.)

Én azonban hoztam nektek egy apró ajándékot, vagy ha úgy tetszik, luzitán ízelítőt. Íme:

 Az én Lolám és a tenger – egymástól bizonságos távolságban. A folytatást hamarosan olvashatjátok...

Kriszta

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.91

Nem hiányzunk neki. Legalábbis nagyon jól titkolja. Nem sír, nem hív, nem durcáskodik.

Inkább beleveti magát a kertbe, két pofára habzsolja az életet, állán csorog a boldogság dzsúsza. Lepkét fog, és learatja a jól megérdemelt rajongást. 

Valaki magyarázza már meg nekem, hogy lehet, hogy a lányom hatkor kel, ha én is ott vagyok, és fél kilenckor, ha nem. Ugyanabban az ágyban alszik, ugyanannyit mókázik és ugyanúgy elfárad. De ha a mamája ott van a szomszéd szobában, akkor 5 óra 55 perckor elkezdi kurjongatni, hogy „mammaaaa!" Az még akkor is fájdalmasan korai, ha húsz percig úgy teszek, mintha semmit sem hallanék. És ha már ez a valaki olyan jól belejött a magyarázásba, akkor arra is kíváncsi lennék, hogy ha nem vagyok ott, vajon miért nem válogat az én Lolám? Miért eszik meg mindent, amit eléraknak? És miért kér még repetát is? Valami gond lehet az aurámmal. Vonzom a Lolaokvetetlenkedést.

Idén is szünetet tart a bölcsőde. És ebben a ránk szakadt nyárban Lola ideje napra pontosan be van táblázva. Mivel a tavalyi beosztás olyan nagyon jól bevált, idén is adunk egy-egy hetet a nagyszülőknek. Hat nap vidéken, a nagypapánál és hét nap itt, Budapesten, a bentlakásos angol nörsszel. Aztán két hét közös nyaralás a mamával és a daddyvel. Most nagyjából az első negyed végén járunk, és azt nehezen tudnám ezen a korlátozott helyen kifejteni, hogy mennyire hiányzik nekünk a mi kis életgombócunk. Pontosan ugyanannyira, mint tavaly. De még az is lehet, hogy egy kicsit jobban. Alhatnánk reggel, de nem alszunk. Mulathatnánk éjjel, de nem mulatunk. Élhetnénk spontán FFPGYN életünket (Fiatal Felnőtt Pár Gyerek Nélkül - egy réges-rég elfelejtett életforma...), de nem éljük. Helyette munka után hazaesünk, benézünk a gyerekszobába és elszorul a szívünk. Naponta háromszor-négyszer hívogatjuk a nagypapát, aki naponta háromszor-négyszer elmeséli, milyen elfoglalt és milyen nagyon boldog a mi gyerekünk nélkülünk („Nem, nem kérdezett felőletek." „Igen, nagyon sokat eszik." „Alszik, mint a bunda. Igen, reggel is."). Aztán fölhív ötödszörre is, csak azért, hogy elmondja, hogy ez az áruló Lola éppen most vallott neki szerelmet. A történetnek egy nyilvános vécébe belelógatott gyerekkézhez, egy szigorú nagyapai dorgáláshoz, és egy majdnem-hároméves nagylány kiengesztelő gesztusához van köze. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az én loknis hajú, ölelnivaló lányom tőlem 200 kilométerre „szejeltek papi"-zik önfeledten. Én meg itthon epekedek. És az még hagyján. Úgy járom a várost, mint valami bakurász. Tudják, az a fazon, aki gyerekekre vadászik. „Ha rossz leszel elvisz a bakurász!" Meglátok egy kisdedet és elérzékenyülök. Nézem őket, mint valami vágyakozó rosszember. Mindegyikre mosolygok.

Fotó: Lábady István

Rajtafelejtem a szemem a Kismama magazin címlapján, meghatódom a pelenkareklámokon, és - ezt figyeljék! - fölhívom magam telefonon, csak azért, hogy halljam, ahogy Lola énekli a „Mókuska mókuska fölmászott a fára..." című örökzöldet. (Igen, nekem is úgy csörög a telefonom, mint minden valamirevaló elborult anyának: gyerekhangon.)

Aztán, ahogy közeledik a hét vége, napszakonként háromszor nézem az órámat, hogy mennyi időt kell még eltöltenem Nélküle. A drogom nélkül. Mert Lola olyan, mint a kábítószer. Minél többet használom, annál többek akarok. És még többet. Bőrön át, szájon át, intravénásan. Bárhogyan. Ha pedig elveszik tőlem, nem bírok magammal. Valahogy így elmélkedtem valamelyik este, amikor Alex visszarántott a földre. Ő mindig sokkal könnyebben földolgozza a változást. És a Lolahiányt. „Hiszen mi neveltük ilyenné" mondta. „Milyenné?" kérdeztem vissza. „Önállóvá. És magabiztossá. Inkább örülnöd kellene, hogy ennyire megbízik bennünk." És tényleg. Valóban nekünk köszönhető, hogy Lola ilyen magabiztos, hogy így megbízik a nagypapájában, és hogy így bízik bennünk. Tudja, hogy ha elmegyünk, hamarosan visszajövünk. Hogy soha nem hagynánk el. És noha idén nem rendezgeti a nagyapja hűtőmágneseit mama-csoportba meg daddy-csoportba, azért tudom, hogy nagyon vár. Várja, hogy a nyakamba borulhasson, és elmesélhesse, hogyan táncolt Szonja babával a teraszon, hogyan „húszott" Szandival a strandon, és hogyan aludt fél kilencig minden áldott reggel. Meg hogy hány bodobács van a papi kertjében. Mindegyiket ismeri, név szerint. Még az is lehet, hogy egyiket-másikat rólunk nevezte el: maminak és daddynek.

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 4.33

Istenek vagyunk. Szülőknek hívnak minket hivatalosan, anyának és apának. Ám a valóságban istenként működünk.

Nem nagybetűs Istenként, csak így, kis „i”-vel. De így is elismerésünket keresik, követik minden mozdulatunkat, ismétlik minden szavunkat. És egészen kicsi istennek lenni is félelmetes dolog.

Kicsi lány koromban azt hittem, mindenki anyukája tanár néni. Nem csak azért, mert az enyém az volt. Hanem a szenvedélye miatt. Szangvinikus ember, ahogy ő szeretett utalni a természetére. És mint mindenki, aki csordultig tele van érzelmekkel, hangot is adott nekik. Be-becsúszott egy-egy nyomdafestéket kevéssé tűrő kifejezés, amikor meglepődött, megbotránkozott, megijedt, vagy éppen nagyon megörült valaminek. De még a szangvinikus anyaistenek is csiszolnak a stílusukon, ha gyermekük lesz. Az enyém például egyetlenegy „káromkodásra” redukálta szangvinikus szókészletét. „Az iskoláját!” – ezt mondta minden fönt leírt helyzetben. Ezt az egy „az iskoláját!” viszont annyiféleképpen tudta mondani, mint senki más. És ezt az egy „az iskoláját!” én is megtanultam.

Amikor belőlem is anyaisten lett, és az én kis istenhívőm utánozni kezdte minden mozdulatomat, na és minden szavamat, eldöntöttem, hogy követem anyám példáját, és kiirtom a szótáramból a káromkodásokat. Az elhatározás megvolt, és a lelkesedésem Lola szókincsének tisztán tartásával kapcsolatban átragadt a mi apaistenünkre is. Tehát: nem káromkodunk – sem magyarul, sem angolul.
Legalábbis szándékosan nem. Mert van a káromkodásnak az az egyáltalán nem szándékos fajtája. Az a visszatarthatatlan, magától kibuggyanó típus. Amelyet általában jól artikuláltan és a kontextusban elhangzott többi szónál hangosabban ejtünk. Naná, hiszen így esik jól! Nem véletlen tehát, hogy a kocsiban hátul, az ülésében rögzített, addig békésen bámészkodó gyermek fölkapja a fejét arra, hogy „mit csinálsz, te vadbarom?!”. És a fej fölkapásánál egyáltalán nem áll meg. Hanem ismétléssel folytatja, valahogy így: „Micsinájszvadbajom?”
Anyaisten ilyenkor alig bírja megtartani blazírt ábrázatát. Merthogy azt olvasta valahol a gyereknevelési irodalomban – és nem mellesleg azt diktálják az ösztönei –, hogy ha a gyermek káromkodik, a szülőnek higgadtnak kell maradnia. Semmiképpen nem szabad. 1. nevetni, 2. szörnyülködni, 3. fölcsattanva kikérni magunknak. Tehát igyekszik úgy tenni, mintha meg sem hallotta volna a két és fél éves Lola „vadbaromozását”, és közben mélyen elszégyelli magát. Valamint megerősíti korábban tett fogadalmát a káromkodás teljes száműzéséről.

Csak hát van itt egy bökkenő. Hogy tudniillik a világ többi lakójától ugyanezt nem lehet elvárni. És mivel Lolánk nem egy buborékban él, ahol szívószállal tápláljuk, és gumikesztyűvel nyúlunk hozzá, óhatatlanul érintkezik ezekkel a lakókkal. Akik bizony káromkodnak. Mint például a hatéves Illés. Akibe Lola nagyjából három perc leforgása alatt szerelmes lett. De legalábbis elkötelezett rajongó. Illés ugyanis mozgékony volt, magabiztos és rendkívül ügyes – ami a játszótéren egyáltalán nem mellékes. Szóval Lola követte Illést, ahogy az már ilyenkor lenni szokott. A nagyfiú pedig, a feltétlen rajongásért cserébe, óvta az én két és fél éves lányomat. Aztán… éppen a hintára kapaszkodtak föl ők ketten, amikor Illés lába beakadt a láncba. Rángatta, ráncigálta, majd eleresztett egy jó hangos „b.zdmeg”-et. Ugye, kitalálják, hogy mi következett Illés „b.zdmeg”-e után. Úgy van. Lola „b.zdmeg”-e. De olyan hihetetlen édes módon artikulálva, hogy ha nem azt mondta volna, amit mondott, biztosan fölkapom és halálra csókolom. Ám azt mondta, így főttem a levemben néhány másodpercig, aztán elhatároztam, hogy – ugyan nem az én tisztem, és jogom sem nagyon van hozzá – szólok pár szót a mi Illés barátunkhoz.

Elmagyaráztam neki, hogy ő már nagyfiú, és mint ilyen, tudnia kell, hogy a már föntebb is túl sokszor leírt, így itt most már nem említendő szó bizony nagyon csúnya, és nem lenne szabad kimondani. Pláne az olyan kicsi lányok jelenlétében, mint Lola. Azt hiszem, megértett. De Lolám addigra egész kis mondókát gyártott a b betűs szóból. Minden káromkodások alfájából. Kellett vagy fél nap, hogy elfelejtse.

Legalábbis én azt gondoltam, elfelejtette. Pedig dehogy! Néhány nappal később hallom, ahogy a konyhában tüsténkedő apám elejt valami fedőfélét. A csattanást az ilyen esetekben visszatarthatatlan cifra káromkodás követte. A kibuggyanós fajta. Mire az én kicsi lányom kivette a kezét a gyurmás dobozból, komótosan fölállt, elballagott a nappaliból a konyhába, és azt mondta a nagyapjának: „Papi, nem szabad csúnyán beszéjni. Én még kicsi jány vadok.”

Írta: dtkriszta
Hozzászólások: 0
Címkék:
Értékelés: 0.00

Nagyanyáméknál egyszer rárobbant a kávéfőző. Az a régi kotyogós. Anyám fényes barna haján és szomorú mosolyán azóta barnás foltok virítanak.

Mégis ez a kedvenc fotónk róla. Az életnagyságú portré „Mamaanyukájáról”.

Azt hiszem, ő is így szeretné. Hogy Lola ne nagymamának szólítsa, hanem Krisztának, vagy esetleg Mamaanyukájának. Kútvölgyi Krisztina büszke nő volt, a legbüszkébb, akit valaha ismertem. Olívazöld szembogarában gesztenyebarna foltok táncoltak. Nagyon szerettem bámulni a foltokat anyám szemében. Azt játszottam velük, mint mások a felhőkkel. Állatformákat, a világ csodáit kerestem bennük, míg ő mesélt nekünk. Az öcsém mindig azt kérte, hogy anyu a talpát simogassa, én azt szerettem, ha a hajammal babrált. Rövid ujjai, praktikusra vágott körmei voltak, egyáltalán nem volt kecses. De a legszebb kéz volt a világon. És amikor énekelt, megállt az idő. Színésznő szeretett volna lenni, vagy énekes; színpadi ember. De a sorsában nem az volt írva, hogy a nézőtéren tapsoljanak neki. Sikereit a tanári katedrán aratta, meg boldogságos-boldogtalan szerelmeinek színpadán. Vajon ki határozza meg, hogy az ember mire emlékszik halott szeretteiből? Mi irányítja úgy a mai gondolatok kémiáját, hogy anyám kezét lássam magam előtt, ha behunyom a szememet? Meg a gesztenyebarna foltocskákat.

Mamaanyukája akkor kapta rendhagyó nevét, amikor Lola először vette számba a családtagjait. Miután a mama és a daddy egyértelmű volt, koncentrikus körökként vette sorba a többieket. Grandmát, Grandpát, Papit, Kingát, Bandit, Danielle-t, Sophie-t, aztán Panni nénit, Panni babát és Ani nénit, akik ugyan „családtagok” voltak, nem pedig családtagok (amúgy idézőjel nélkül), de a kétévesek igaz világában ez egyre megy. Aztán szöget ütött a fejébe valami. Ha a grandpa mellett mindig ott van grandma, a nagypapi mellett pedig Kinga, akkor utóbbi a nagymama? Nem, Lolám, az élet ennél sajnos sokkal bonyolultabb… Valami olyasmit válaszoltam neki, hogy a papi a mama apukája, a mama anyukája pedig odafönt van, az angyalokkal. Erre ő azonnal karácsonyfát és ajándékokat követelt Mamaanyukájától, hiszen az az angyalok dolga. Sokféle színe van a gyásznak. Az elmúlt tíz évben én is sokféle árnyalatát láttam. De ez, a Lola által kiszínezett, sajátos logikával körvonalazott verzió tetszett eddig a legjobban.

A Mamaanyukája téma aztán egészen odáig nem került újra napirendre, míg anyák napja környékén ki nem látogattunk a temetőbe. Nem szeretek temetőbe menni, inkább otthon gyújtunk gyertyát. De évente kétszer viszek neki virágot. Persze margarétát, mert az volt a kedvence. Botorkáltunk a sorok között, Lola kezében a nagy csokor margaréta, és sütött a nap. Aznap aranyszíne volt a gyásznak. Nem is úgy éreztem, mintha temetőben lennék, és épp anyám sírjára vinnék virágot a két és fél éves lányommal meg a férjemmel. Inkább olyan volt, mintha egy régi kedves ismerőst látogatnánk meg. Azt hiszem, Lola is így érezhette, mert egyre hajtogatta, hogy „megyünk a Mamaanyukájához”, és „Joja szépvijágot visz neki”. Megálltam a fejfánál – tedd le a virágot, lányom, itt vagyunk. Lola rám nézett. Aztán a fejfára. Aztán megint rám, majd végül föl, az égre. Egy merő